 |
| Alana Lee-Synchronize |
A fuvarunk már ott várt, a reptér parkolójában. Egy hét személyes BMW. Méghozzá fehér. Kibaszottul sütött róla, hogy mennyire elegáns és kifinomult emberhez tartozik. Most komolyan?! Egy ilyen ember hogy képes meghívni magához öt kölyköt? Mikor az illető, vagyis nevezzük nevén: Fehér Péter kiszállt a kocsiból, még jobban meglepődtünk. Hmm... Öltönyös pasi, ebben a rohadt melegben. Esküszöm, lehetett úgy harminc fok! Én a farmeremben és a rövid ujjú pólómban éreztem, hogy meghalok a melegtől, s ez képes itt fekete zakóban megjelenni...
-Sziasztok gyereket! Ádám!-fogott kezet az edzőnkkel, akinek eddig fogalmam sem volt a keresztnevéről-Én Fehér Péter vagyok. Ha megkérhetlek, bemutatkoznátok? A jó öreg barátom azt mondta, majd megtudom kiket hoz, mikor ideértek.-Ez ám a kifinomult magyar nyelvhasználat. Abból kiindulva, hogy az edzőnk egy barátja, valami hippire számítottam...
-Dán Bence.-fogtak sorra kezet.
-Dán Patrik.
-Német Izidor.
-Csernátoni Kristóf. Örvendek a szerencsének.
-Antal Viktória-fogtam én is kezet az úrral, mire kicsit csodálkozva nézett rám, majd az edzőre.
-A csapatkapitányunk és egyik legjobb csatárunk.-felelte "Ádám".
-Lenyűgöző! Gratulálok kislány!
-Köszönöm!-mosolyodtam el.
-Rendben. Most, hogy megismertelek, lenne egy kérdésem. Mindenki tud angolul?
-Nagyjából.-mondta az edző-Viktórián kívül, ő profi szinten beszéli a nyelvet.-kérdőn néztünk rá-Beszéltem az angol tanárotokkal, hogy képesek vagytok-e elboldogulni itt, vagy inkább el se induljak veletek.
-Remek. Akkor, hogy ezt tisztáztuk, megkérnélek, hogy most már amennyire lehet, angolul beszéljetek csak. Legalábbis az utcákon. A házban úgy beszéltek, ahogy akartok. Csak itt, kint nehogy bajba kerüljetek a nyelv miatt.
-Oké.-válaszoltuk egyhangúan.
Az út fél órába telt, ami alatt aludtam egyet, de azt hiszem, nem voltam egyedül. Mikor a házhoz értünk, a szavam is elakadt. Csodálatos volt az egész. Óriási ház, nagy kert, medencével... Már kintről mesésen nézett ki.
*A dőlt betűk az angol nyelvet jelzik innentől.
-Istenem! Ez valami csodás!-kiáltottam fel.
-Igazán köszönöm. Nem kis munka volt vele. Na, de gyertek, a fiam már biztosan bent vár titeket. Míg itt vagytok, ő fog veletek foglalkozni. Úgy sincs jobb dolga, mert a sulival végzett, s még nem iratkozott egyetemre, mert nem tudja, hova menjen. Tehát van elég ideje, amit rátok szánhat.
Mindannyian kiszálltunk az autóból, s csomagjainkat kivéve a csomagtartóból, elindultunk a ház felé. Bent is ugyanaz az elegancia várt minket. Fehér falak, a falon fényképek, virágok, szobrok, s egy fehér lépcső, aranybarna korlátokkal. Csak ámulni tudtam az egészen. Mintha hirtelen egy palotába léptem volna, annyira elragadó volt minden.
-Hé! Fiam! Gyere le!-kiáltott fel Péter az emeletre, mire léptek hallatszottak, s egy alak jelent meg. A lélegzetem is elakadt. Na nem azért, mert ott állt előttem a szőke herceg fehér lovon, hanem mert Oscar volt az. Mikor ránk nézett, mintha ő is lefagyott volna egy pillanatra.
-Viki!-mondta, s lejött, megölelni, amit szívesen fogadtam.-Rég nem láttalak, sőt, nem is beszéltünk már egy ideje.
-Tudom. Hiányoztak a hülyeségeid!
Ekkor pedig egy hang szólalt meg a hátunknál:
-Hé, Bence! Viki mindenkit ismer ezen a világon?-kérdezte Kristóf.
-Mondjuk úgy, hogy valamikor sokat utazott. Viszont nem ismer mindenkit. Téged sem ismert.
-Na ja...
Abban a pillanatban jutott eszembe, hogy Oscar a jégkori által ismert meg, ergo meg kell mondanom neki, hogy kussoljon arról, hogy valaha is korcsolyáztam. Még mielőtt elszólta volna magát, azt súgtam:
-A jégkoriról kuss, mert nem kell tudniuk.
-Komolyan? Ennyi titkod van előttük?
-Ketten tudják. De most elengedhetsz, mert kezdünk furák lenni.
-Ti ismeritek egymást?-nézett ránk Péter.
-Igen, volt már szerencsénk találkozni.-felelte az apjának.-Amúgy Oscar vagyok.
-Bence.
-Igen, rólad már hallottam.
-Én is rólad.
-Partik.
-Izidor, de mindenki csak Izinek szólít.
-Kristóf.
-Örülök, hogy megismerhettelek. Gyertek, megmutatom a szobátokat. Hagyjuk az öregeket dumálni.
-Hallottam!-szólt vissza az apja.
-Tudom. Azért mondtam.
Felmentünk az emeletre, ahol Oscar két ajtó elé irányított minket. Először a két ágyas szoba mellett állt meg:
-Ide jön két személy. Kik lesznek?
-Én és Viki.-szólalt meg Kristóf.
-Elméletileg. Gyakorlatilag becuccolsz a másik szobába, s hagyod, hogy hozzám Bence jöjjön.
-Azt már nem! Tudod, kicsi szívem,-Na, hogy ez honnan jött neki?!-én veled ellentétben megbízható vagyok és nem kockáztatom, hogy aztán anyád vagy az edző rám akadjon ki.
-Ó, de szófogadó lettél hirtelen! Érdekes, hogy ha én mondok valamit a pályán, akkor azt le se szarod!
-Na ne szívass! Hogy hallgatnék rád, mikor ilyen kiállhatatlan vagy?! Nem is tudom, hogy lehetsz kapitány ilyen modorral...
-Most meg a posztom kell neked vagy mi?
-Nem kösz, én veled ellentétben nem szeretek parancsolgatni. Csak annyit mondok, hogy amíg nem nyered el a tiszteletemet, addig nem fogok rád hallgatni!
-Tudod mit, te kis...-szóltam volna, de Oscar félbeszakított.
-Hé! Srácok! Befejezni.-mondta, mire én bevágtam a durcát és bementem a szobába, elfoglalva az erkély melletti ágyat.
Bár igaz, ami igaz, nekem soha nem hagyják meg azt a kiváltságot, hogy kicsit hisztizhessek. Nem csak hogy hangosan nem, de még magamban sem szabad ezt megtennem. Rögtön Bence is utánam jött és az üvegfal ajtaján kivezényelt a teraszra.
-Ne kezd most itt el ezt!-szólt rám.
-Ó, bocs, hogy létezek!-nézetem rá, úgy, hogy a szemeim szikrákat szórtak.
-Viki! Egyszerűen csak annyit kérek, hogy ne csináld ezt az egész műsort! Megértem, haragszol Kristófra, mert nem hallgat rád a pályán, de szerintem nem azért, amit mondott.
-Akkor mégis miért Einstein?!
-Megvan az oka rá. Csakhogy nem én leszek az, aki kitálalja neked azt a kevés dolgot is, amit sikerült róla megtudnom...
-Jó, hagyjuk-enyhültem meg. Hogy mit képes kihozni belőlem ez a srác! Hihetetlen, ahogy megnyugtat.-Gyere vissza a többiekhez.-rángattam vissza a szobába, s onnan a folyosóra.
-Lenyugodtál hisztikirálynő?-röhögött Izidor.
-Drága, kicsi, aranyos, szeretni való Izidor! Ha még egyszer így hívsz, beverem azt a szép kis pofikádat!-mosolyogtam ártatlanul.
-Értettem, főnök!-röhögte el magát megint.
-Tehát akkor ott a másik szoba is. Berendezkedtek és pihentek egy kicsit, vagy kimegyünk a partra?
-Fiúk?-kérdeztem.
-Nekem egyértelmű a part.-válaszolta Bence.
-Én pihenek, mert kész vagyok...-mondta Izi.
-Én is alszok egyet, bocs-szólalt meg Patrik is.
-Én a partra szavazok!-röhögött Kristóf.-Na és te, Viki?
-Eszem ágában sem lenne, hogy közeledben maradjak, de sajnos a tengerpart túl csábító...
-Oké, akkor aki jön a partra, azzal találkozunk tíz perc múlva a bejáratnál!-tette a főnököt Oscar, amihez végül is joga volt, tekintve, hogy ő lakik itt és csak ő tudja az utat.
Gyorsan visszamentem a szobába, hogy elsőnek foglalhassam el a mosdót. Átöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam, majd helyet adtam Kristófnak is. Neki sem kellett sok idő, de mikor átmentünk a mellettünk lévő szobába, hogy Bence felől érdeklődjünk, kijelentették, hogy még készül. Ismerős volt a helyzet, mivel nem az első alkalom, hogy a legjobb barátom több ideig öltözködik, mint én. Mindegy. Türelmesen megvártuk, míg ő is méltóztatik kész lenni, majd együtt mentünk le a bejárati ajtóhoz.
-Késtetek! Öt kerek percet!-csóválta a fejét Oscar rosszallóan.
-Ennek a lököttnek a hibája!-mutattam Bence felé.
-Oké, megértettem. Csak tudod, erősségem a precizitás...
-Hogy is felejthettem volna el. Kis maximalista!
-Te beszélsz itt maximalizmusról? Nézz a tükörbe! Várj!-kapott a fejéhez-Neked holnap van a szülinapod!
-Aha, és?-értetlenkedtem.
-Buli lesz! Csak egy pillanatot várjatok még!-mondta nekünk, majd elkiáltotta magát-Apa!
-Igen, Oscar?-tért ki Péter egy ajtón, nyomában az edzőnkkel.
-Holnap nem akartok véletlenül szórakozni egyet éjjel?
-Véletlenül akarunk, ha elárulod, mire kell a ház...
-Bulit kell tartanunk! Vikinek holnap van a születésnapja!
-Oké gyerekek. Akkor holnap este nyolctól felszívódunk és elő sem kerülünk hatig.
-Köszi apuci!-mosolygott Oscar ártatlan, zöld szemeivel.-Mi megyünk is a partra! A többiek lepihentek.
Elméletileg hosszabb lenne, de most hétvégén nem leszek itthon. Bocs, hogy megvárakoztattalak! Remélem, azért még elolvassátok! :**** xoxo IL
-Sziasztok gyereket! Ádám!-fogott kezet az edzőnkkel, akinek eddig fogalmam sem volt a keresztnevéről-Én Fehér Péter vagyok. Ha megkérhetlek, bemutatkoznátok? A jó öreg barátom azt mondta, majd megtudom kiket hoz, mikor ideértek.-Ez ám a kifinomult magyar nyelvhasználat. Abból kiindulva, hogy az edzőnk egy barátja, valami hippire számítottam...
-Dán Bence.-fogtak sorra kezet.
-Dán Patrik.
-Német Izidor.
-Csernátoni Kristóf. Örvendek a szerencsének.
-Antal Viktória-fogtam én is kezet az úrral, mire kicsit csodálkozva nézett rám, majd az edzőre.
-A csapatkapitányunk és egyik legjobb csatárunk.-felelte "Ádám".
-Lenyűgöző! Gratulálok kislány!
-Köszönöm!-mosolyodtam el.
-Rendben. Most, hogy megismertelek, lenne egy kérdésem. Mindenki tud angolul?
-Nagyjából.-mondta az edző-Viktórián kívül, ő profi szinten beszéli a nyelvet.-kérdőn néztünk rá-Beszéltem az angol tanárotokkal, hogy képesek vagytok-e elboldogulni itt, vagy inkább el se induljak veletek.
-Remek. Akkor, hogy ezt tisztáztuk, megkérnélek, hogy most már amennyire lehet, angolul beszéljetek csak. Legalábbis az utcákon. A házban úgy beszéltek, ahogy akartok. Csak itt, kint nehogy bajba kerüljetek a nyelv miatt.
-Oké.-válaszoltuk egyhangúan.
Az út fél órába telt, ami alatt aludtam egyet, de azt hiszem, nem voltam egyedül. Mikor a házhoz értünk, a szavam is elakadt. Csodálatos volt az egész. Óriási ház, nagy kert, medencével... Már kintről mesésen nézett ki.
*A dőlt betűk az angol nyelvet jelzik innentől.
-Istenem! Ez valami csodás!-kiáltottam fel.
-Igazán köszönöm. Nem kis munka volt vele. Na, de gyertek, a fiam már biztosan bent vár titeket. Míg itt vagytok, ő fog veletek foglalkozni. Úgy sincs jobb dolga, mert a sulival végzett, s még nem iratkozott egyetemre, mert nem tudja, hova menjen. Tehát van elég ideje, amit rátok szánhat.
Mindannyian kiszálltunk az autóból, s csomagjainkat kivéve a csomagtartóból, elindultunk a ház felé. Bent is ugyanaz az elegancia várt minket. Fehér falak, a falon fényképek, virágok, szobrok, s egy fehér lépcső, aranybarna korlátokkal. Csak ámulni tudtam az egészen. Mintha hirtelen egy palotába léptem volna, annyira elragadó volt minden.
-Hé! Fiam! Gyere le!-kiáltott fel Péter az emeletre, mire léptek hallatszottak, s egy alak jelent meg. A lélegzetem is elakadt. Na nem azért, mert ott állt előttem a szőke herceg fehér lovon, hanem mert Oscar volt az. Mikor ránk nézett, mintha ő is lefagyott volna egy pillanatra.
-Viki!-mondta, s lejött, megölelni, amit szívesen fogadtam.-Rég nem láttalak, sőt, nem is beszéltünk már egy ideje.
-Tudom. Hiányoztak a hülyeségeid!
Ekkor pedig egy hang szólalt meg a hátunknál:
-Hé, Bence! Viki mindenkit ismer ezen a világon?-kérdezte Kristóf.
-Mondjuk úgy, hogy valamikor sokat utazott. Viszont nem ismer mindenkit. Téged sem ismert.
-Na ja...
Abban a pillanatban jutott eszembe, hogy Oscar a jégkori által ismert meg, ergo meg kell mondanom neki, hogy kussoljon arról, hogy valaha is korcsolyáztam. Még mielőtt elszólta volna magát, azt súgtam:
-A jégkoriról kuss, mert nem kell tudniuk.
-Komolyan? Ennyi titkod van előttük?
-Ketten tudják. De most elengedhetsz, mert kezdünk furák lenni.
-Ti ismeritek egymást?-nézett ránk Péter.
-Igen, volt már szerencsénk találkozni.-felelte az apjának.-Amúgy Oscar vagyok.
-Bence.
-Igen, rólad már hallottam.
-Én is rólad.
-Partik.
-Izidor, de mindenki csak Izinek szólít.
-Kristóf.
-Örülök, hogy megismerhettelek. Gyertek, megmutatom a szobátokat. Hagyjuk az öregeket dumálni.
-Hallottam!-szólt vissza az apja.
-Tudom. Azért mondtam.
Felmentünk az emeletre, ahol Oscar két ajtó elé irányított minket. Először a két ágyas szoba mellett állt meg:
-Ide jön két személy. Kik lesznek?
-Én és Viki.-szólalt meg Kristóf.
-Elméletileg. Gyakorlatilag becuccolsz a másik szobába, s hagyod, hogy hozzám Bence jöjjön.
-Azt már nem! Tudod, kicsi szívem,-Na, hogy ez honnan jött neki?!-én veled ellentétben megbízható vagyok és nem kockáztatom, hogy aztán anyád vagy az edző rám akadjon ki.
-Ó, de szófogadó lettél hirtelen! Érdekes, hogy ha én mondok valamit a pályán, akkor azt le se szarod!
-Na ne szívass! Hogy hallgatnék rád, mikor ilyen kiállhatatlan vagy?! Nem is tudom, hogy lehetsz kapitány ilyen modorral...
-Most meg a posztom kell neked vagy mi?
-Nem kösz, én veled ellentétben nem szeretek parancsolgatni. Csak annyit mondok, hogy amíg nem nyered el a tiszteletemet, addig nem fogok rád hallgatni!
-Tudod mit, te kis...-szóltam volna, de Oscar félbeszakított.
-Hé! Srácok! Befejezni.-mondta, mire én bevágtam a durcát és bementem a szobába, elfoglalva az erkély melletti ágyat.
Bár igaz, ami igaz, nekem soha nem hagyják meg azt a kiváltságot, hogy kicsit hisztizhessek. Nem csak hogy hangosan nem, de még magamban sem szabad ezt megtennem. Rögtön Bence is utánam jött és az üvegfal ajtaján kivezényelt a teraszra.
-Ne kezd most itt el ezt!-szólt rám.
-Ó, bocs, hogy létezek!-nézetem rá, úgy, hogy a szemeim szikrákat szórtak.
-Viki! Egyszerűen csak annyit kérek, hogy ne csináld ezt az egész műsort! Megértem, haragszol Kristófra, mert nem hallgat rád a pályán, de szerintem nem azért, amit mondott.
-Akkor mégis miért Einstein?!
-Megvan az oka rá. Csakhogy nem én leszek az, aki kitálalja neked azt a kevés dolgot is, amit sikerült róla megtudnom...
-Jó, hagyjuk-enyhültem meg. Hogy mit képes kihozni belőlem ez a srác! Hihetetlen, ahogy megnyugtat.-Gyere vissza a többiekhez.-rángattam vissza a szobába, s onnan a folyosóra.
-Lenyugodtál hisztikirálynő?-röhögött Izidor.
-Drága, kicsi, aranyos, szeretni való Izidor! Ha még egyszer így hívsz, beverem azt a szép kis pofikádat!-mosolyogtam ártatlanul.
-Értettem, főnök!-röhögte el magát megint.
-Tehát akkor ott a másik szoba is. Berendezkedtek és pihentek egy kicsit, vagy kimegyünk a partra?
-Fiúk?-kérdeztem.
-Nekem egyértelmű a part.-válaszolta Bence.
-Én pihenek, mert kész vagyok...-mondta Izi.
-Én is alszok egyet, bocs-szólalt meg Patrik is.
-Én a partra szavazok!-röhögött Kristóf.-Na és te, Viki?
-Eszem ágában sem lenne, hogy közeledben maradjak, de sajnos a tengerpart túl csábító...
-Oké, akkor aki jön a partra, azzal találkozunk tíz perc múlva a bejáratnál!-tette a főnököt Oscar, amihez végül is joga volt, tekintve, hogy ő lakik itt és csak ő tudja az utat.
Gyorsan visszamentem a szobába, hogy elsőnek foglalhassam el a mosdót. Átöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam, majd helyet adtam Kristófnak is. Neki sem kellett sok idő, de mikor átmentünk a mellettünk lévő szobába, hogy Bence felől érdeklődjünk, kijelentették, hogy még készül. Ismerős volt a helyzet, mivel nem az első alkalom, hogy a legjobb barátom több ideig öltözködik, mint én. Mindegy. Türelmesen megvártuk, míg ő is méltóztatik kész lenni, majd együtt mentünk le a bejárati ajtóhoz.
-Késtetek! Öt kerek percet!-csóválta a fejét Oscar rosszallóan.
-Ennek a lököttnek a hibája!-mutattam Bence felé.
-Oké, megértettem. Csak tudod, erősségem a precizitás...
-Hogy is felejthettem volna el. Kis maximalista!
-Te beszélsz itt maximalizmusról? Nézz a tükörbe! Várj!-kapott a fejéhez-Neked holnap van a szülinapod!
-Aha, és?-értetlenkedtem.
-Buli lesz! Csak egy pillanatot várjatok még!-mondta nekünk, majd elkiáltotta magát-Apa!
-Igen, Oscar?-tért ki Péter egy ajtón, nyomában az edzőnkkel.
-Holnap nem akartok véletlenül szórakozni egyet éjjel?
-Véletlenül akarunk, ha elárulod, mire kell a ház...
-Bulit kell tartanunk! Vikinek holnap van a születésnapja!
-Oké gyerekek. Akkor holnap este nyolctól felszívódunk és elő sem kerülünk hatig.
-Köszi apuci!-mosolygott Oscar ártatlan, zöld szemeivel.-Mi megyünk is a partra! A többiek lepihentek.
Elméletileg hosszabb lenne, de most hétvégén nem leszek itthon. Bocs, hogy megvárakoztattalak! Remélem, azért még elolvassátok! :**** xoxo IL
