Azt hiszem, a rész hossza kompenzálni fog titeket a hosszú kimaradásért. Köszönöm, ha elolvassátok
Azon a bizonyos hétfőn mindent megbeszéltem Krisszel. Tekintettel arra, hogy egy házban kell meglennünk még egy darabig, úgy határoztunk, hogy ő javít a modorán, én pedig meg próbálok békélni azzal a ténnyel, hogy mennyire, de mennyire szemét volt. Sajnos arról, hogy minden egyes nap láttam őt, eszembe jutottak az emlékeim a műkorcsolyáról. Valahogy az egész olyan volt, mintha egy részemet kitépték volna és most próbálnák, hogy mennyire bírom ki nélküle. Folyamatos kínzás volt, aminek semmi nem vethetett véget. Egyre jobban kívánkoztam vissza a jégre, viszont az agyam egy fele teljesen ellenkezett a másikkal. Az a fele nem akarta, hogy visszaálljak a jégre. Az a fele el akarta felejteni az apám balesetét. Nem akart úgy korcsolyázni, hogy közben az apa jut eszébe, aki minden egyes versenyemen és (ha az ideje megengedte) edzésemen ott volt és drukkolt. Egyszerűen megutáltam a korit ezért. A foci viszont más volt. Az másképp emlékeztetett apára. Az valahogy mindig a mosolyát és a kacagását juttatta eszembe. Talán azért, mert a foci csak egy játék volt, a jégkorcsolya viszont egy jövő. Több mindent jelentett a jövőmre nézve a kori, így ő is komolyabban állt hozzá. A jégpályán a karrieremet és a jövőmet építettük fel, míg a focipályán csak a jövőbeli kikapcsolódásomat fedeztük fel. Ez így volt, egy veszettül hosszú ideig, de már semmi nem lesz ugyanaz. Ő sem jön többé vissza és nem láthatja, ahogy lassan felépítem a saját utam és megtalálom a boldogságot, vagy éppen a boldogtalanságot. Nem, ez már lehetetlen.
A hét utolsó napjához már nem úgy álltam, mint egy kihíváshoz. Laza napnak ígérkezett, így nem is nagyon izgattam magam. Az egyetlen dolog, ami felpörgetett, az az utolsó órám volt, pontosabban a zene. Az első pár hétben nem volt megtartva, mivel nem találtak tanárt. Utolsó óránk lett volna, így megszántak minket és mondván, hogy ne még kínozzunk egy helyettesítő tanárt, inkább menjünk haza. Már aki hazament. A sulink rendszere szerint minden egyes nap hét óránk van. Az edzések így mindig háromtól kezdődnek. Ezért is nem mentem haza. Nem lett volna értelme csak azért hazamenni, hogy utána rögtön induljak is vissza. De végre találtak egy megfelelő tanárt. Egyébként szeretem a zenét és valamilyen szinten tudok is énekelni, viszont közel sem olyan jó, mint Norina. Neki baszottul jó hangja van, nem is értem, miért nem vállal soha, semmilyen nyilvános szereplést. Na meg aztán ott van neki a gitár és a dob. Esküszöm, az a lány egy őstehetség.
A zenelaborba (igen, erre külön terem van....a mi sulink már csak ilyen menő) Nori mellett foglaltam helyet. Bence kissé sokkot kapott, hogy nem mellé ültem, viszont bőven volt választéka, hogy kit szervezzen be maga mellé. A bandánkból nyolcan vagyunk osztálytársak: én, Bence, Kloé, Nori, Annus, Máté, Guszti és Ádi. Végül, ahogy láttam, Gusztit foglalta le zeneórára. Nem baj, éppen itt az ideje, hogy Augusztusz barátunkat is traktája kicsit a hülyeségeivel.
Norina az egyik legjobb barátom. Nagyon aranyos lány és nagyjából egyezik az ízlésünk is, bár azt meg kell vallani, hogy kissé nőiesebb nálam. De hát ki nem? Nori tipikus jégszívű lányt játszik, egészen addig, míg meg nem ismeri az embereket. Vegetáriánus már három éve, viszont különös oka nincs rá, csak úgy véli, ez illik a kissé lázadó stílusához. Az ő dolga. Izgatottan vártuk már az órát, mindketten. Kedvenc együtteseink legjobb számairól vitatkoztunk, mikor belépett egy huszonöt körüli fickó, naplóval a kezébe. Megállapítottuk, hogy ő lehet az új tanár-hát nem vagyunk zsenik? Egy gond volt csak. Nagyon ismerősnek tűnt.
-Jó napot! A nevem Tokai László és én leszek a zenetanárotok. Most pedig sorjába haladunk és mindenki elmondja a nevét és pár dolgot magáról. Lehetőleg a zenei ízléseteket is fejtsétek ki. Kezdjük mondjuk a leghátsó sorokkal. Szöszi srác, kezdheted.
-Forgács Augusztusz vagyok, de mindenki csak Gusztinak szólít. Focizok, benne vagyok az iskola csapatában is. A kedvenc műfajom a dubstep.
-Köszönöm, na és te ki vagy?-nézett Bencére.
-Dán Bence. Mindenki Bencének szólít, Vikit kivéve. Ő érthetetlen okokból Bencusnak nevez.-elmosolyodtam-Szintén focizok. Általában pedig popot vagy rockot hallgatok.
-Esetleg van valami közöd a 12.-es Patrikhoz?
-Bátyám.
Szép sorjában haladtunk, míg utoljára Norina és én következtünk. Először Norina mutatkozott be.
-Pállfy Norina. Mindenki Norinak szólít. Gitározok és dobolok. Kedvencem a punk.
-Hugó a bátyád?-kérdezte a tanár, mire Nori bólintott.-Na és te szöszi?
-Antal Viktória vagyok. Az egyik becenevem eltalálta. Sokszor szólítanak Szöszinek, máskor pedig Vikinek. Kedvenc zenestílusaim pedig a rock és a punk.
-Hobbid nincs?
-Focizok.
-Otthon, unalmadba?-nézett rám kérdőn. Hogy a gyorsvonat ütné el! Ha egy lányról és a fociról van szó, akkor minden pasi hímsoviniszta disznó lesz?
-Nem. A suli csapatának a kapitánya vagyok.-szóltam vissza élesen.
-Le a kalappal kislány! Amúgy, a végzős Arnoldhoz van valami közöd, mintha az ő családneve is Antal lenne?
-A bátyám.
-Most, hogy megismertelek. Itt az ideje, hogy én is eláruljak magamról pár dolgot. Először is, a kedvenc műfajom a rock, de punkot is imádom. Mivel látom, majdnem mindenki sportol valamit, én is elmondom, hogy régebb műkorcsolyáztam, régebben versenyszerűen. Ma már csak hobbiként. Legyen ez nektek bármilyen fura, de biztos vagyok benne, hogy van köztetek egy személy, aki csakugyan ezt a sportot űzte régen. Nevet nem említek, ha ő hallgat, bár érdekes, hogy nem ismert fel. Mindegy.
Úr Isten! Hogy a dögbe tud rólam? Ki ő és miért ismerős? Éreztem, hogy az ájulás szélén vagyok. Bencére pillantotta, aki aggódva nézett vissza rám. Egy fagyos mosolyt intézetem a tanár felé is, ami eléggé egyenlő volt a "kussolj vagy megöllek nézésemmel".
-Tanárbácsi!-nyávogott Zsófi-Még ismer valakit a suliba, aki műkorizott?
-Igen, most, hogy így mondod, van egy tizenkettedikes fiú is, egy új tanuló, aki csak ezen a héten érkezett.
-Az a Krisztián, aki veszettül jól néz ki?-tippelt Zsófi. Talált, süllyedt.
-Igen. Bár azt nem tudom megmondani, hogy mennyire néz ki jól. Két hétig edzettem is őt a tavalyelőtt.
Ekkor pedig beugrott. Tokai László. Laci! Mikor az edzőnőnk lebetegedett, akkor ő helyettesítette két hétig, a délutáni edzéseken. Émelyegni kezdtem. Most már biztos, hogy felismert és rám célzott. Csak el ne szólja magát, mert esküszöm, hogy személyesen pofozom fel. Az igazgató örülne nekem, úgysem találkoztunk még az idén. Tavaly például heti rendszerességgel látogattam őt.
-Tanár úr!-jelentkeztem-Kimehetek? Nem érzem túl jól magam.
-Legyen. De ha nem hozol igazolást az orvosiból, akkor abból igazolatlan hiányzás lesz.
-Tudja mit? Menjen a francba!-néztem komolyan a szemébe. Tény és való, hogy úgy éreztem, rögtön kidobom a taccsot, de ezen nem segíthet egy hülye sulis ápolónő. Nem féltem beszólni a tanároknak. Tavaly már kaptam is párszor figyelmeztetést ezért az igazgatótól. Azzal fenyegetett, hogy kitesz a csapatból, de idén ez volt az első beszólásom, még nem árthat nekem ezért.
-Viktória! Az igazgatóiba, most! Én elhiszem neked, hogy kemény kis csaj vagy, meg minden, de egy tanárral akkor sem beszélhetsz így.
-Örvendek. Úgyis rég találkoztam a dirivel, örülni fog nekem-jegyeztem meg epésen.
Egyenesen az igazgatói felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ha nem megyek el és kiderül, akkor sokkal nagyobb bajban leszek. Az iroda előtt már várt valaki. Mosolyogva köszöntöttem Izidort. Ő is csak megcsóválta a fejét. Nem ez az első alkalom, hogy itt futunk össze.
-Gyertek be!-szólt a ki a titkárnő.
Körülnéztem. Semmit sem változott ez a hely a tavaly óta. Kényelembe helyeztem magam az egyik széken, a táskámat pedig hanyagul a földre dobtam. A diri ránk nézett.
-Izidor. Viktória. Miért vagytok itt?
-Nem volt kedvem rajzolni, s ezt meg is mondtam a tanárnőnek. Arra hivatkozva küldött ide, hogy pofátlan vagyok.
-Én pedig elküldtem a zenetanárt a francba.-mondtam halál komolyan, még a szemem sem rebbent, ahogy az igazgatóra néztem.
-Miért van veletek mindig a baj? Esküszöm, hogy nem értelek titeket. Na, mindegy, tanítás után itt maradtok a büntetőbe. Ma is és egész jövő héten.
-De hát nem teheti ezt!-szöktem fel hirtelen a helyemről-Suli után edzés van! Ott kell lennem az edzésen!
-Gondolkodtál volna el ezen, még mielőtt elküldted volna az iskolánk tanárát a francba.
-De hát volt is okom rá! Az egész osztályom előtt célzott arra, amit régebben csináltam. Megérdemelte.
-Ahogy te is megérdemled a büntetőt.
-Jó, legyen, de ne engem hibáztasson, ha a suli kikap már az első meccsünkön. Viszont látásra!-mentem ki az irodából, Izidor pedig követett.
-Izi! Mi a francot csináljak? Nem nézhetem végig kispadról az év első meccsét! Eddig már kétszer játszottam szarul az edzésen, csak ez a pár hét alatt, most pedig ez!
-Megoldjuk, oké?
-Nem! Ezt nem lehet megoldani. Most hogy szóljak az edzőnek, hogy kihagyom a mai és az egész jövőheti edzést is? Jövő vasárnap meccsünk van! Ezt nem fogja szó nélkül hagyni...
-Na, gyere, ezt úgy sem ússzuk meg. Beszélnünk kell vele, az egyszer fix.
Minél jobban közelítettünk az öltözők felé, egyre jobban remegtem. Féltem attól, hogy mit fog szólni az edző. Féltem a haragjától. Kifelé menet, utolértük a srácokat. Bence egyből mellém keveredett.
-Mi történt? Vártalak, de nem jöttél vissza.-kérdezte komolyan.-És miért nem vagy átöltözve?
-Bence, figyi, ma nem leszek edzésen és jövő héten sem. Az igazgató a büntetőbe száműzött.
-Hogy mi? De hát az nem lehet! Az edző ki fog akadni.
-Kösz, ezzel tényleg sokat segítettél.
-Bocs, csak na. Te is tudod, hogy ez az igazság.-harapott bele az alsó ajkába, mint mindig, amikor ideges.
-Izidor! Veszélyforrás tizenegy óránál. Gyere, akasszuk ki, minél hamarább végzünk, annál jobb.
Nagy levegőt vettem, majd Izidor mellett odamentem az edzőhöz. Kérdőn mért végig minket, valószínűleg fogalma sem volt, miért nem vagyunk edzéshez illő cuccba öltözve. Lehunytam a szemem, majd mély levegőt véve bátorságot gyűjtöttem. Mikor a tekintetem találkozott az edzőével, lesütöttem a szemem. Életembe először nem tudtam valaki szemébe nézni.
-Uram...-kezdtem volna, de elakadtam.
-Igen?-éles hangját hallva, a pulzusom az egekbe szökött és képtelen voltam folytatni mondanivalómat.
-Meggyűlt a bajunk az igazgató úrral. Ma és egész jövő héten büntetőbe kell mennünk. Nem így akartuk, de sajnos így sikerült.-hadarta aranyosan Izi. Mindig hadar, ha valamitől meg akar gyorsan szabadulni.
-Hogy mi van? Két kezdőcsapatban lévő játékos, egyszerre? Ilyen nincs gyerekek! Kispadon nézitek végig a jövő heti meccset. Mindketten.
-De...
-Nincs de! Az igazgató már így is fel van háborodva a veszettül beképzelt focistáimra, akik azt hiszik magukról, hogy minden szabad nekik. Kezdem az hinni, hogy igaza van. Nem játszotok jövő vasárnap a Petrescu ellen. Most meg menjetek és többet erről egy szót sem akarok hallani.
Az a jobbik eset, mikor ordibál velünk. Akkor felfogjuk a dolgokat és javítani próbálunk rajtuk. De ennyi, ez csak abban a pillanatban marad meg. Viszont most nem emelte fel a hangját. Ilyenkor igazán kegyetlen csak. Ilyenkor a szavai komolyabb értelmet nyernek és beleégnek az ember lelkébe. Attól a perctől pedig nem tudunk szabadulni a bűntudattól. Ilyenkor csak az segít a helyzeten, ha ténylegesen és véglegesen helyrehozza az ember. Mi viszont nem tudtunk ezen változtatni. Már megtörtént és még egy egész hétig tartani fog, bármit is teszünk. Letörve kullogtunk be a büntetőbe. Még egy jó meglepetést okozva, a töri tanár fogadott. Még pont ő kellett a már így is rémes hangulatomhoz. Három kegyetlen órán át éreztem, hogy a szemei lyukat perzselnek a bőrömbe. Nem látott szívesen, de én sem őt. Mikor végre megszabadultam, akkor hazafelé vettem az irányt. Nagy szerencsémre Arnold még ott volt a suliba. Neki is közeledik a tollaslabda versenye. Az edzője kétnaponta tartja bent és egyre több ideig. Most az egyszer hálás voltam, hogy nem kell busszal mennem. Reggelente így sem tud bevinni, mert minden egyes nap van nulladik órája. Kicsit én is kihasználhatom, hogy már van jogsija. Mikor beléptünk a házba, anya már mosolyogva fogadott.
-Sokat ültetek. Hogyhogy ennyit tartott az edzés Viki?
-Nem voltam edzésen.-motyogtam alig hallhatóan-Büntetőbe voltam.
-Mit csináltál kislányom?-nézett rám anya csalódottan.
-Mindegy, lényegtelen. A fő az, hogy nem kell kijönnötök a jövő vasárnapi meccsemre. Úgyis kispadon ülöm végig, mert jövő héten is büntetőbe leszek.-mondtam, majd meg sem várva a válaszát, felmentem a szobámba.
Az ajtót úgy becsaptam magam mögött, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha kiszakad a helyéről. Azonban ez volt az utolsó dolog, ami akkor érdekelt. Teljes hangerővel bömböltetni kezdem a Kornt. Közben pedig úgy ordibáltam, ahogy csak kifért a torkomon. Ilyenkor adok hálát a hangszigetelt szobámért. Anya egy idő után megunta, hogy apa halála után egyre hangosabban bömböltettem a rockot a szobámba. Átalakíttatta a szobámat hangszigeteltre, ami ehhez hasonló esetekben nagyon jól jött. Mondjuk, az nem épp előny, hogy a hangos zene miatt sosem hallom meg, ha kopognak az ajtómon. Ez ma sem volt másképp. Csak akkor jöttem rá, hogy valaki be szándékozik jönni a szobámba, mikor már nyílt az ajtó és megjelent Krisz. Lejjebb tekertem a hangerőt, majd rákérdeztem, hogy mit akar.
-Anyukád küldött. Azt mondta, hogy szomorú vagy, mert jövő héten nem játszhatsz a meccsen...
Ilyenkor nagyon bírom Kriszt. Mikor nem nyomja folyton a hülye vicceit, akkor nagyon együtt érző és kedves tud lenni. Ha akarja, akkor egyik percről a másikra gondoskodó tud lenni. Ezt szerettem benne mindig. Tudott őszintén viselkedni. Ez volt az, amit hiányoltam belőle apa halálakor. Más alkalmakkal ellentétbe, akkor nem keresett és nem próbált segíteni.
-Tudsz segíteni rajta? Mert ha nem, akkor inkább be se gyere.
-Na ide figyelj! Nem tudom helyrehozni a hibáimat. Ahhoz már túl késő van. Viszont most, hogy megint itt vagyok a közeledbe, megpróbálhatok új, jobb dolgokat nyújtani neked. Nem kérem, hogy fogadj vissza. Azt már tudjuk, hogy nem fogsz sosem bízni bennem úgy, ahogy régen tetted. Csak annyit kérek, hogy hagyd, hogy legyek egy jó barát. Ezzel talán kompenzálni tudlak amiatt, amit elkövettem.
-Oké...és mit gondolsz, mit tenne most egy jó barát? Egy ilyen hülye helyzetbe?
-Elvinne a jégpályára, mert neked arra van szükséged. Ne is próbálj ellenkezni. Tudom, hogy hiányzik neked. Én sem tudok a jég nélkül élni. A rossz emlékeim ellenére sem. Úgyhogy vegyél fel valami cuccot és gyere, elmegyünk a pályára.
-Jó.-egyeztem bele, s egyből a szekrényem fele vettem az irányt. Pár ruhát kihalászva vonultam be a fürdőszobába.
Mivel nyilvános pálya csak télen van a városba, ezért a hokisokét kell igénybe vennünk. Oda viszont nehéz bejutni. Muszáj rendelkezni vagy valamilyen ismeretséggel, vagy pedig jelennel vagy múltal. Nekem ez van. Múltam. Tudtam, hogy ilyenkor nincs edzésük, mivel átnéztem a programjukat, ahogy az edző tanácsolta. Belépve az épületbe, egy recepciós fogadott.
-Mit kerestek itt?-szegezte nekünk a kérdést.
-Használni szeretnénk a jégpályát. Igen, tudjuk, nem használhatja mindenki, viszont kérdezze meg a tulajdonost, hogy mi ketten használhatnánk-e.
-Rendben. Mi a nevetek?
-Antal Viktória és Győri Krisztián. Gondolom, valamit csak mond majd a főnökének a nevünk.
Egy rövid beszélgetést követően, a recepciós a kezünkbe nyomott egy-egy belépő kártyát, a neveinkkel és képünkkel ellátva. Az őrök sem szóltak semmit, kártyáink láttán. Most már van engedélyünk, bármikor használhatjuk a pályát, ha nincsenek jelen a hokisok. Fura volt több mint egy év után újra jeget érezni a talpam alatt. Nem tagadhatom, élveztem. Azt viszont be kell valljam, hogy egy év alatt igenis sokat felejthet az ember. Már koránt sem megy olyan jól a műkorcsolya, mint valaha ment. Krisztiánnal megpróbáltuk a műsorunkat előadni, amivel megnyertük az országos verseny 14-18-as kategóriájú első helyet. Biztos vagyok benne, hogy ha folytattuk volna, akkor legyőzhetetlenek lettünk volna, és végül az olimpiára is küldtek volna. De itt egy példa, hogy hogy mehetnek tönkre az ember tervei. Egyetlen rossz esemény is elég, hogy mindent feladjuk. Most már közel sem ment olyan jól az egész, mint korábban. Bár Krisztián még mindig jó, én már aligha vagyok annak nevezhető. Csak így történhetett, hogy a próbálkozásunk röhögésbe fulladt. Ott akadtunk meg igazán, hogy Krisz egyik Lutz-ánál útban voltam, ő pedig egyenesen rám esett. Ahogy rajtam feküdt és belenéztem csokibarna szemeibe, úgy éreztem magam mint régen. Pillantásom akaratlanul is az ajkaira tévedt. Pulzusom megnőtt, gyomromban pedig lepkék serege szabadult fel. Megint az volt az érzésem, hogy egy évvel ezelőtt van és én őrülten szeretem ezt a srácot. Láthatólag ő sem tudta, hogy reagálja le ezt az egészet. Észrevettem, amint ajkai az enyémek felé közelítenek. Ijesztő volt, hogy nem tudtam ellenkezni, de még ijesztőbb volt, hogy nem is akartam ellenkezni. Akartam azt a csókot. Legalább annyira akartam, mint régen és ez megrémisztett. Mindaddig azt hittem, hogy végleg elmúltak az érzéseim iránta. Megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam, mindannak ellenére, ami azelőtt történt köztünk. Nem tudom, mikor vetettünk volna véget a csókunknak-talán csak ha levegőhiányban szenvedtünk volna-, ha nem halljuk, amint valaki megköszörüli a torkát. Egyből észhez kaptunk és felállva a jégről, az ajtó felé fordultunk. Na ne, ilyen nincs! Hogy lehet, hogy pont egy csapattársam apja botlik belénk? Augusztusz apjáról mindvégig tudtam, hogy hokista, viszont arra nem is gondoltam, hogy itt összefuthatok vele és megláthat, amint mű korizok. Az ő arcára is legalább akkor meglepettség ült ki, mint az enyémre.
-Viki? Te hogy kerülsz ide?
-Én..én csak korcsolyázni jöttem....
-Arra én is rájöttem, viszont ki vagy te, hogy csak így kaptál belépőt? S a barátod?
-Régebben mű korcsolyáztam. Elég sok versenyt nyertem ahhoz, hogy ne vesszen feledésbe a nevem. Ő úgyszintén-mutattam Krisztiánra.-És nem a barátom. Csak egy haver-még ha én elhittem volna azt, hogy csak egy haver.-Kérem, ne szóljon Gusztinak egy szót se, hogy itt látott engem. A csapat nem tudhatja meg ezt.
-Mit, hogy megcsókoltál valakit?-ráncolta össze a homlokát.
-Azt sem. Vagyis azt nem, hogy pont őt. De én arra céloztam, hogy nem tudhatnak arról, hogy valaha is mű korcsolyáztam.
-Rendben.
-Mi viszont most megyünk, épp eleget ültünk, úgy hiszem.
Csendben vettük át cipőinket. Nem volt mit mondanunk egymásnak, vagy inkább nem tudtunk mit mondani. Nem értettük, hogy történhetett mindez, de nem is hiszem, hogy bármelyikünket érdekelte igazán. Nincs mit tagadni, tetszett. Nagyon tetszett. Legalábbis nekem. A kocsiba is ugyanolyan némán ültünk. Hazáig mindössze tíz percet csináltunk, de az a tíz perc rettentően hosszúnak tűnt a kellemetlen csendben.
-Szia anya! Megjöttünk.
-Csókolom.
-Sziasztok.-köszönt anyu is, majd végigmért mindkettőnket. Nem tudom mit láthatott, de végül megszólalt-Történt valami gyerekek?
-Nem.-vágtuk rá egyszerre, viszont túl hamar. Ekkor vettem észre, hogy Arnold is ott van és minket néz.
Én egyből felmentem a szobámba, de Krisz is követett. Hagytam, hogy bejöjjön. Leült az ágyam szélére és engem figyelt. Talán azt várta, hogy mondjak valamit, de én nem tudtam mit mondani.
-Mi volt ez az egész?-tette fel a kérdést magának és nekem is.
-Fogalmam sincs. Azt hittem, már rég túl vagyok rajtad-válaszoltam halkan. Újra felém hajolt, viszont most elfordítottam a fejem. Mintha csalódás jelent volna meg az arcán.-Krisz. Nem tagadom, tetszett, ami történt, viszont nem akarok semmi többet, amíg nem vagyok biztos abba, hogy mi volt az az egész. Hogy miért éreztem az amit. Kérlek, menj el.
-Jó-mondta, s azzal már kint is volt az ajtón. Vele azonban Arnold cserélt helyet.
-Viki!-nézett rám-Van valami köztetek?
-Nem tudom. Minden olyan zavaros. A jégpályán megcsókolt. Nekem tetszett, túlságosan is és szerintem neki is, de nem tudom, mit érzek. Azt hittem, túl vagyok rajta. Valakivel meg kell beszélnem ezt. Valakivel, aki mindent tud. Ilyen csak te vagy és Bence, de neki nem mondhatom el. Nem mondhatom el, hogy visszacsókoltam, miután mindennek elhordtam őt.-buktak ki belőlem az első könnyek, amiket több ezer követett. Arnold csak átölelt, de nem szólt semmit.
%2B(1).jpg)
