13. A parton/II.

     Mentegetőzhetnék nektek itt azzal, hogy elvették a laptopom, s ezért nem tudtam részt kitenni, de nem fogom ezt tenni. Egyszerűen csak bocsánatot kérek tőletek, s remélem, hogy ha csalódtatok bennem, akkor is képesek vagytok megbocsátani és elolvasni a részt. Jó olvasást! xoxo IL

Alana Lee - Dream Out Loud

     Tök jól megvoltunk. A tengerpart üres volt, hála a suliba járó diákoknak, s csak a mi nevetésünk hangja zengte be az egész helyet. A vízben fröcskölődtünk, a homokban pedig értelmes felnőttek módjára, várat építettünk, illetve tornyokat csöpögtettünk. Mit ne mondjak, mi vagyunk azok, akik bőven megadták a tiszteletet annak, hogy ott lehetünk. Már úgy délután négy körül járhatott az idő, mikor csak nyugodtan napoztunk, hogy mielőtt hazaindulnánk, megszáradjunk. Ekkor pedig Bence törte meg a keletkezett csendet.
-Viki! Jössz?-tudtam, hogy mit akar, úgyhogy csak bólintottam, majd felálltam a törülközőmről.
-Hová mentek?-tudakolta Oscar is.
-Szívunk egy kis friss levegőt-válaszoltam röhögve.
-Ne már!-szólt ránk Kristóf-Csak azt ne mondd, hogy egy bagóssal vagyok összezárva!
-Bocs, szívi. Mást nem mondhatok-röhögtem a szerencsétlen gyereken, aki láthatólag nem bírja a cigit.
     Bencével odébb mentünk, s sétáltunk egyet a part mentén, ahol már a hullámok csapdosták a lábfejeinket. Mindketten rágyújtottunk, majd legjobb barátom felém fordult és komolyan nézett rám.
-Látom, ahogy ránézel... olyan, mintha beleszerettél volna-ezen meglepődtem, s egy pillanatra még a lélegzetem is elállt.
-Kire?-kérdeztem félénken. Bence a két fiú felé fordította a tekintetét, majd visszanézett rám. Mintha a szomorúság halvány szikráját véltem volna felfedezni a szemében.
-Kristófra. Még délben is, mikor haragudtál rá... annyira hamar ellazultál és elfeledted a dolgokat. Máskor sokkal nehezebb lenyugtatni téged.
-Figyelj jól! Csakis miattad nyugodtam meg és amiatt, hogy tudtam: nem szabad hagynom, hogy bárki elrontsa a hangulatom. Hisz az ég szerelmére! Itt vagyok Kaliforniában. Suli közben nyaralok a barátaimmal. Csodás minden. Főleg, hogy még a legjobb barátom is itt van, s vele is megoszthatom ezt az élményt. Ha szerelmes tekintetem van, akkor az csakis ennek az utó-nyárnak köszönhető. Beleszerettem a szabadságba, amiben itt részem van.
-Rendben, ahogy gondolod. Csak hogy tudd: nagyon félek attól, hogy egyedül kell hagynom téged, egy sráccal éjjelre.
-Köszi, hogy féltesz, de nincs okod aggodalomra. Végül is, már egy éve alszom rendszeresen egy szobában egy sráccal. Mondjuk, ő teljesen idióta... de szerintem el tudok boldogulni Kristóffal is egy helyen. S tudom, hogy valójában az zavar, hogy esetleg letámad, de ha véletlenül arra is kerülne a sor, szerintem elég kemény csaj vagyok ahhoz, hogy eltudjak vele bánni. Meg egyébként is, neked mindig jobban ki voltam téve, tekintve, hogy egy ágyban aludtunk...
-Jó-jó, Igen, képes vagy elintézni akár őt is, egyedül. De mi az, hogy ki voltál nekem téve? Én a legjobb barátod vagyok, nem holmi ismeretlen perverz alak...
-Az oké, hogy Kristófot nem ismerem túl jól, de attól miért lenne egy perverz alak?! Már bocs, de ez kicsit sok, még tőled is. Mi jogod van bármi rosszat is feltételezni róla?
-Ó! Bocsánat, Miss Princess, hogy próbállak óvni. Ígérem, többé nem fordul elő!-mondta, majd elviharzott melőlem, egyenesen Oscarékhoz.
     Én pedig ott ragadtam, megdermedve attól, amit mondott. Tényleg egy beképzelt baromarc vagyok, aki nem tudja elfogadni, hogy vannak akik szeretik és éppen ezért meg akarják őt védeni. Igazán nem érdemlem meg az ilyen barátokat. Úgyis csak mindent elcseszek. Ha egyszer majd gyerekem lesz, akkor remélhetőleg az apjától örökli majd a barátkozási készségeit. Csak mert, ha mégis tőlem, akkor sajnálok mindenkit, aki közel kerül hozzá. Nem lévén jobb ötletem, én is utána mentem, majd nem törődve senkivel, visszafeküdtem a törülközőmre. Kristóf, aki eddig lelkesen faggatta Oscart a műkoriról, most elhallgatott. Oscar sem szólt semmit, de éreztem, hogy éppen köztem és Bence közt kapkodja a fejét és nem érti, mi történt.
-Azt hiszem, jobb, ha most megyünk-jelentette ki végül.
-Mi történt srácok?-érdeklődött Kristóf is.
-Azt a balfaszt kérdezd!-jelentettük ki, Bencével pontosan egyszerre. Természetesen egymásra értettük a balfaszt.
-Oké. Látom egyiketek sincs túl jó kedvében, úgyhogy, azt hiszem, tényleg jobb, ha megyünk.
     Visszaérve Oscarékhoz, senkit sem találtunk a házba, a két alvó srácon kívül, így eldöntöttük, hogy valamit enni is kéne. A pizza mellett döntöttünk, mert azt mindegyikünk szereti, s  azt is tudjuk, milyent rendeljünk Izidornak és Patriknak, hogy mikor megébrednek, biztosan megegyék. Össz-vissz, tizenegyet kellett rendelnünk, hogy elég legyen. Fejenként kettő, Oscart kivéve, aki nem is tud annyit megenni és muszáj kordában tartania az alakját, a korcsolya miatt, ahol a második legfontosabb dolog a megjelenés. Azt hiszem, én voltam a legboldogabb, mikor megérkeztek a Hawaii pizzáim. Már a második dobozt bontottam ki, mikor Oscar, aki az egyetlen doboza felénél járt, megszólalt:
-Viki! Még mindig csak nagyban játszol? Vagy megtanultad a kicsit is irányítani?
-Tudod jól, hogy mindigis a nagy volt a mértékegységem.
-Akkor gyere, van egy feladatom számodra.-vezetett ki magával a konyhába.-Segítségre van szükségem.
-Mégis mit tudnék én tenni, a te javadra? Minden, amit csinálok, csak egy rossz vicc.
-A korcsolyához kéne a segítséged. Ne vágj ilyen arcot, mert igenis hasznomra lehetsz! Ha másképp nem tetszik az ötlet, akkor gyere, csináljunk belőle alkut, vagy fogadást.
-Azt hiszem, az alku nagyon jól hangzik. Viszont mit tudsz ajánlani te cserébe?!
-Bármit az égvilágon. Amit csak szeretnél, ameddig az a bizonyos dolog az ész határain belül marad.
-Áll az alku. Holnap elviszel fagyizni, jégkását veszel nekem és te is eszel mindkettőt. Vita lezárva.
-Most komolyan? Tudod, hogy utálok mindent, ami édes...
-Pont ez a lényeg.-vigyorodtam el gonoszul.
-Oké. Te viszont holnap minden tudásodat összeszedve feljavítod a munkám eredményét. Nem érdekel, hogy rég nem álltál jégen, de tőlem akár a pálya széléről is dirigálhatsz.
-Megegyeztünk.
     A nap hátralévő részét teljes nyugiban töltöttük, mindannyian. Bár Kristóf nagyon kíváncsi volt, hogy miért is vonultunk ki valójában a konyhába, ez titok kellett maradjon, így csak annyival szolgálhattunk neki, hogy el kell kísérnem Oscart a másnapi edzésére. Bencét pedig semmi sem érdekelte, tekintve, hogy még mindig dühös rám, s ahogy ismerem, normál esetben, napokig nem is állna szóba velem. Viszont piros pont nekem, hogy elég jó barát vagyok ahhoz, hogy tudjam, a születésnapomat nem rontaná el egy egyszerű veszekedés miatt. Este nyolckor Kristóffal egyetemben felmentünk a...khm...közös szobánkba, egyrészt mert rohadt álmosak voltunk, másrészt pedig azért, mert előre figyelmeztettem őt is, hogy amint itt, Kaliforniában is elüti az óra az éjfélt, a telefonom rohamosan szólni fog, s mindenki addig tart majd szóval, ameddig lehet. Persze, könnyű nekik, ott már reggel tíz lesz az idő.
     Hiába feküdtünk le, a hőség elviselhetetlen volt, így az alvás is képtelenségnek tűnt. Egy idő után, megelégeltük az egészet, s beszélgetni kezdtünk. Csakis jelentéktelen dolgokról esett szó, mint a foci vagy alapvető tudnivalók a másikról. Ekkor viszont a mellettünk lévő szobából iszonyú horkolás hallatszott.
-Ez Bence lesz. Nála szinte lehetetlen, hogy ne horkoljon-forgattam meg a szemeimet.-Ezek a falak kissé vékonyak. Szerintem gyere ide, mellém, nehogy felköltsünk valakit, azzal, hogy túl hangosan beszélünk.-most az egyszer Kristóf hallgatott rám, amit csodaszámba megy. Miután kényelmesen elhelyezkedett mellettem, megkérdezte:
-Nocsak. Komolyan ennyire jóban vagytok, hogy ilyen részleteket osztotok meg egymással?
-Nem arról van szó. Csak tudod, mikor valaki sokat alszik az embernél, annak tisztában vagy az alvási szokásaival.
-Tehát anyukád nem viccelt...
-Nem. Tudod, nem arról van szó, amire az emberek általában gondolnak. Én nem vagyok egy ribanc, aki lefekszik a legjobb barátjával. Csupán arról van szó, hogy Bence szeret elmenekülni otthonról, amit, hogy őszinte legyek, meg is értek. Egy olyan mostohaapával, ami neki van... Az az állat nem is vehető emberszámba igazán.
-Mi történt az apjával? Mármint az igazival?
-Lelépett. Viszont előtte jól összecsalta mindenkivel a feleségét. Az az asszony azóta is egy idegroncs. Rá sem nagyon lehet számítani, bár úgy tudom, régen a gyerekei benne látták a szuperhőst.
-S nálad mi a helyzet? Apud miért nem jött elbúcsúzni tőled?
-Sajnos nem tehette...-mondtam, ő viszont teljesen félreértette a helyzetet.
-Sok a meló, mi? Biztos szívesen kijött volna a lányával, ha tehette volna.
-Ööö... apum nem dolgozik. Már nem. Legalábbis remélhetőleg. Azt hiszem, az lenne a legszörnyűbb dolog, ha az embereknek odaát is munkába kéne menniük.
-Úgy érted, hogy..-bólintottam-Sajnálom. Ha tudtam volna, sose hozom fel.
-Semmi baj. Lassan, de biztosan megszokom, legalábbis több mint egy év után illene...-mondtam, de közben éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Tisztában voltam vele, hogy ha egy elindul, akkor azt millió másik követi majd.
     Könnyeimen át alig észleltem a külvilágot. Csakis az tűnt fel, hogy Kristóf magához átölelt és magához vont. Némán sírtam a vállán, majd elsötétedett előttem minden. Arra ébredtem, tiszta kómásan, hogy a telefonom csörög.