6.Újra a jégpályán

     Azt hiszem, a rész hossza kompenzálni fog titeket a hosszú kimaradásért. Köszönöm, ha elolvassátok

James Arthur-Impossible

     Azon a bizonyos hétfőn mindent megbeszéltem Krisszel. Tekintettel arra, hogy egy házban kell meglennünk még egy darabig, úgy határoztunk, hogy ő javít a modorán, én pedig meg próbálok békélni azzal a ténnyel, hogy mennyire, de mennyire szemét volt. Sajnos arról, hogy minden egyes nap láttam őt, eszembe jutottak az emlékeim a műkorcsolyáról. Valahogy az egész olyan volt, mintha egy részemet kitépték volna és most próbálnák, hogy mennyire bírom ki nélküle. Folyamatos kínzás volt, aminek semmi nem vethetett véget. Egyre jobban kívánkoztam vissza a jégre, viszont az agyam egy fele teljesen ellenkezett a másikkal. Az a fele nem akarta, hogy visszaálljak a jégre. Az a fele el akarta felejteni az apám balesetét. Nem akart úgy korcsolyázni, hogy közben az apa jut eszébe, aki minden egyes versenyemen és (ha az ideje megengedte) edzésemen ott volt és drukkolt. Egyszerűen megutáltam a korit ezért. A foci viszont más volt. Az másképp emlékeztetett apára. Az valahogy mindig a mosolyát és a kacagását juttatta eszembe. Talán azért, mert a foci csak egy játék volt, a jégkorcsolya viszont egy jövő. Több mindent jelentett a jövőmre nézve a kori, így ő is komolyabban állt hozzá. A jégpályán a karrieremet és a jövőmet építettük fel, míg a focipályán csak a jövőbeli kikapcsolódásomat fedeztük fel. Ez így volt, egy veszettül hosszú ideig, de már semmi nem lesz ugyanaz. Ő sem jön többé vissza és nem láthatja, ahogy lassan felépítem a saját utam és megtalálom a boldogságot, vagy éppen a boldogtalanságot. Nem, ez már lehetetlen.
     A hét utolsó napjához már nem úgy álltam, mint egy kihíváshoz. Laza napnak ígérkezett, így nem is nagyon izgattam magam. Az egyetlen dolog, ami felpörgetett, az az utolsó órám volt, pontosabban a zene. Az első pár hétben nem volt megtartva, mivel nem találtak tanárt. Utolsó óránk lett volna, így megszántak minket és mondván, hogy ne még kínozzunk egy helyettesítő tanárt, inkább menjünk haza. Már aki hazament. A sulink rendszere szerint minden egyes nap hét óránk van. Az edzések így mindig háromtól kezdődnek. Ezért is nem mentem haza. Nem lett volna értelme csak azért hazamenni, hogy utána rögtön induljak is vissza. De végre találtak egy megfelelő tanárt. Egyébként szeretem a zenét és valamilyen szinten tudok is énekelni, viszont közel sem olyan jó, mint Norina. Neki baszottul jó hangja van, nem is értem, miért nem vállal soha, semmilyen nyilvános szereplést. Na meg aztán ott van neki a gitár és a dob. Esküszöm, az a lány egy őstehetség.
     A zenelaborba (igen, erre külön terem van....a mi sulink már csak ilyen menő) Nori mellett foglaltam helyet. Bence kissé sokkot kapott, hogy nem mellé ültem, viszont bőven volt választéka, hogy kit szervezzen be maga mellé. A bandánkból nyolcan vagyunk osztálytársak: én, Bence, Kloé, Nori, Annus, Máté, Guszti és Ádi. Végül, ahogy láttam, Gusztit foglalta le zeneórára. Nem baj, éppen itt az ideje, hogy Augusztusz barátunkat is traktája kicsit a hülyeségeivel.
     Norina az egyik legjobb barátom. Nagyon aranyos lány és nagyjából egyezik az ízlésünk is, bár azt meg kell vallani, hogy kissé nőiesebb nálam. De hát ki nem? Nori tipikus jégszívű lányt játszik, egészen addig, míg meg nem ismeri az embereket. Vegetáriánus már három éve, viszont különös oka nincs rá, csak úgy véli, ez illik a kissé lázadó stílusához. Az ő dolga. Izgatottan vártuk már az órát, mindketten. Kedvenc együtteseink legjobb számairól vitatkoztunk, mikor belépett egy huszonöt körüli fickó, naplóval a kezébe. Megállapítottuk, hogy ő lehet az új tanár-hát nem vagyunk zsenik? Egy gond volt csak. Nagyon ismerősnek tűnt.
-Jó napot! A nevem Tokai László és én leszek a zenetanárotok. Most pedig sorjába haladunk és mindenki elmondja a nevét és pár dolgot magáról. Lehetőleg a zenei ízléseteket is fejtsétek ki. Kezdjük mondjuk a leghátsó sorokkal. Szöszi srác, kezdheted.
-Forgács Augusztusz vagyok, de mindenki csak Gusztinak szólít. Focizok, benne vagyok az iskola csapatában is. A kedvenc műfajom a dubstep.
-Köszönöm, na és te ki vagy?-nézett Bencére.
-Dán Bence. Mindenki Bencének szólít, Vikit kivéve. Ő érthetetlen okokból Bencusnak nevez.-elmosolyodtam-Szintén focizok. Általában pedig popot vagy rockot hallgatok.
-Esetleg van valami közöd a 12.-es Patrikhoz?
-Bátyám.
     Szép sorjában haladtunk, míg utoljára Norina és én következtünk. Először Norina mutatkozott be.
-Pállfy Norina. Mindenki Norinak szólít. Gitározok és dobolok. Kedvencem a punk.
-Hugó a bátyád?-kérdezte a tanár, mire Nori bólintott.-Na és te szöszi?
-Antal Viktória vagyok. Az egyik becenevem eltalálta. Sokszor szólítanak Szöszinek, máskor pedig Vikinek. Kedvenc zenestílusaim pedig a rock és a punk.
-Hobbid nincs?
-Focizok.
-Otthon, unalmadba?-nézett rám kérdőn. Hogy a gyorsvonat ütné el! Ha egy lányról és a fociról van szó, akkor minden pasi hímsoviniszta disznó lesz?
-Nem. A suli csapatának a kapitánya vagyok.-szóltam vissza élesen.
-Le a kalappal kislány! Amúgy, a végzős Arnoldhoz van valami közöd, mintha az ő családneve is Antal lenne?
-A bátyám.
-Most, hogy megismertelek. Itt az ideje, hogy én is eláruljak magamról pár dolgot. Először is, a kedvenc műfajom a rock, de punkot is imádom. Mivel látom, majdnem mindenki sportol valamit, én is elmondom, hogy régebb műkorcsolyáztam, régebben versenyszerűen. Ma már csak hobbiként. Legyen ez nektek bármilyen fura, de biztos vagyok benne, hogy van köztetek egy személy, aki csakugyan ezt a sportot űzte régen. Nevet nem említek, ha ő hallgat, bár érdekes, hogy nem ismert fel. Mindegy.
     Úr Isten! Hogy a dögbe tud rólam? Ki ő és miért ismerős? Éreztem, hogy az ájulás szélén vagyok. Bencére pillantotta, aki aggódva nézett vissza rám. Egy fagyos mosolyt intézetem a tanár felé is, ami eléggé egyenlő volt a "kussolj vagy megöllek nézésemmel".
-Tanárbácsi!-nyávogott Zsófi-Még ismer valakit a suliba, aki műkorizott?
-Igen, most, hogy így mondod, van egy tizenkettedikes fiú is, egy új tanuló, aki csak ezen a héten érkezett.
-Az a Krisztián, aki veszettül jól néz ki?-tippelt Zsófi. Talált, süllyedt.
-Igen. Bár azt nem tudom megmondani, hogy mennyire néz ki jól. Két hétig edzettem is őt a tavalyelőtt.
     Ekkor pedig beugrott. Tokai László. Laci! Mikor az edzőnőnk lebetegedett, akkor ő helyettesítette két hétig, a délutáni edzéseken. Émelyegni kezdtem. Most már biztos, hogy felismert és rám célzott. Csak el ne szólja magát, mert esküszöm, hogy személyesen pofozom fel. Az igazgató örülne nekem, úgysem találkoztunk még az idén. Tavaly például heti rendszerességgel látogattam őt.
-Tanár úr!-jelentkeztem-Kimehetek? Nem érzem túl jól magam.
-Legyen. De ha nem hozol igazolást az orvosiból, akkor abból igazolatlan hiányzás lesz.
-Tudja mit? Menjen a francba!-néztem komolyan a szemébe. Tény és való, hogy úgy éreztem, rögtön kidobom a taccsot, de ezen nem segíthet egy hülye sulis ápolónő. Nem féltem beszólni a tanároknak. Tavaly már kaptam is párszor figyelmeztetést ezért az igazgatótól. Azzal fenyegetett, hogy kitesz a csapatból, de idén ez volt az első beszólásom, még nem árthat nekem ezért.
-Viktória! Az igazgatóiba, most! Én elhiszem neked, hogy kemény kis csaj vagy, meg minden, de egy tanárral akkor sem beszélhetsz így.
-Örvendek. Úgyis rég találkoztam a dirivel, örülni fog nekem-jegyeztem meg epésen.
     Egyenesen az igazgatói felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ha nem megyek el és kiderül, akkor sokkal nagyobb bajban leszek. Az iroda előtt már várt valaki. Mosolyogva köszöntöttem Izidort. Ő is csak megcsóválta a fejét. Nem ez az első alkalom, hogy itt futunk össze.
-Gyertek be!-szólt a ki a titkárnő.
     Körülnéztem. Semmit sem változott ez a hely a tavaly óta. Kényelembe helyeztem magam az egyik széken, a táskámat pedig hanyagul a földre dobtam. A diri ránk nézett.
-Izidor. Viktória. Miért vagytok itt?
-Nem volt kedvem rajzolni, s ezt meg is mondtam a tanárnőnek. Arra hivatkozva küldött ide, hogy pofátlan vagyok.
-Én pedig elküldtem a zenetanárt a francba.-mondtam halál komolyan, még a szemem sem rebbent, ahogy az igazgatóra néztem.
-Miért van veletek mindig a baj? Esküszöm, hogy nem értelek titeket. Na, mindegy, tanítás után itt maradtok a büntetőbe. Ma is és egész jövő héten.
-De hát nem teheti ezt!-szöktem fel hirtelen a helyemről-Suli után edzés van! Ott kell lennem az edzésen!
-Gondolkodtál volna el ezen, még mielőtt elküldted volna az iskolánk tanárát a francba.
-De hát volt is okom rá! Az egész osztályom előtt célzott arra, amit régebben csináltam. Megérdemelte.
-Ahogy te is megérdemled a büntetőt.
-Jó, legyen, de ne engem hibáztasson, ha a suli kikap már az első meccsünkön. Viszont látásra!-mentem ki az irodából, Izidor pedig követett.
-Izi! Mi a francot csináljak? Nem nézhetem végig kispadról az év első meccsét! Eddig már kétszer játszottam szarul az edzésen, csak ez a pár hét alatt, most pedig ez!
-Megoldjuk, oké?
-Nem! Ezt nem lehet megoldani. Most hogy szóljak az edzőnek, hogy kihagyom a mai és az egész jövőheti edzést is? Jövő vasárnap meccsünk van! Ezt nem fogja szó nélkül hagyni...
-Na, gyere, ezt úgy sem ússzuk meg. Beszélnünk kell vele, az egyszer fix.
     Minél jobban közelítettünk az öltözők felé, egyre jobban remegtem. Féltem attól, hogy mit fog szólni az edző. Féltem a haragjától. Kifelé menet, utolértük a srácokat. Bence egyből mellém keveredett.
-Mi történt? Vártalak, de nem jöttél vissza.-kérdezte komolyan.-És miért nem vagy átöltözve?
-Bence, figyi, ma nem leszek edzésen és jövő héten sem. Az igazgató a büntetőbe száműzött.
-Hogy mi? De hát az nem lehet! Az edző ki fog akadni.
-Kösz, ezzel tényleg sokat segítettél.
-Bocs, csak na. Te is tudod, hogy ez az igazság.-harapott bele az alsó ajkába, mint mindig, amikor ideges.
-Izidor! Veszélyforrás tizenegy óránál. Gyere, akasszuk ki, minél hamarább végzünk, annál jobb.
     Nagy levegőt vettem, majd Izidor mellett odamentem az edzőhöz. Kérdőn mért végig minket, valószínűleg fogalma sem volt, miért nem vagyunk edzéshez illő cuccba öltözve. Lehunytam a szemem, majd mély levegőt véve bátorságot gyűjtöttem. Mikor a tekintetem találkozott az edzőével, lesütöttem a szemem. Életembe először nem tudtam valaki szemébe nézni.
-Uram...-kezdtem volna, de elakadtam.
-Igen?-éles hangját hallva, a pulzusom az egekbe szökött és képtelen voltam folytatni mondanivalómat.
-Meggyűlt a bajunk az igazgató úrral. Ma és egész jövő héten büntetőbe kell mennünk. Nem így akartuk, de sajnos így sikerült.-hadarta aranyosan Izi. Mindig hadar, ha valamitől meg akar gyorsan szabadulni.
-Hogy mi van? Két kezdőcsapatban lévő játékos, egyszerre? Ilyen nincs gyerekek! Kispadon nézitek végig a jövő heti meccset. Mindketten.
-De...
-Nincs de! Az igazgató már így is fel van háborodva a veszettül beképzelt focistáimra, akik azt hiszik magukról, hogy minden szabad nekik. Kezdem az hinni, hogy igaza van. Nem játszotok jövő vasárnap a Petrescu ellen. Most meg menjetek és többet erről egy szót sem akarok hallani.
     Az a jobbik eset, mikor ordibál velünk. Akkor felfogjuk a dolgokat és javítani próbálunk rajtuk. De ennyi, ez csak abban a pillanatban marad meg. Viszont most nem emelte fel a hangját. Ilyenkor igazán kegyetlen csak. Ilyenkor a szavai komolyabb értelmet nyernek és beleégnek az ember lelkébe. Attól a perctől pedig nem tudunk szabadulni a bűntudattól. Ilyenkor csak az segít a helyzeten, ha ténylegesen és véglegesen helyrehozza az ember. Mi viszont nem tudtunk ezen változtatni. Már megtörtént és még egy egész hétig tartani fog, bármit is teszünk. Letörve kullogtunk be a büntetőbe. Még egy jó meglepetést okozva, a töri tanár fogadott. Még pont ő kellett a már így is rémes hangulatomhoz. Három kegyetlen órán át éreztem, hogy a szemei lyukat perzselnek a bőrömbe. Nem látott szívesen, de én sem őt. Mikor végre megszabadultam, akkor hazafelé vettem az irányt. Nagy szerencsémre Arnold még ott volt a suliba. Neki is közeledik a tollaslabda versenye. Az edzője kétnaponta tartja bent és egyre több ideig. Most az egyszer hálás voltam, hogy nem kell busszal mennem. Reggelente így sem tud bevinni, mert minden egyes nap van nulladik órája. Kicsit én is kihasználhatom, hogy már van jogsija. Mikor beléptünk a házba, anya már mosolyogva fogadott.
-Sokat ültetek. Hogyhogy ennyit tartott az edzés Viki?
-Nem voltam edzésen.-motyogtam alig hallhatóan-Büntetőbe voltam.
-Mit csináltál kislányom?-nézett rám anya csalódottan.
-Mindegy, lényegtelen. A fő az, hogy nem kell kijönnötök a jövő vasárnapi meccsemre. Úgyis kispadon ülöm végig, mert jövő héten is büntetőbe leszek.-mondtam, majd meg sem várva a válaszát, felmentem a szobámba.
     Az ajtót úgy becsaptam magam mögött, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha kiszakad a helyéről. Azonban ez volt az utolsó dolog, ami akkor érdekelt. Teljes hangerővel bömböltetni kezdem a Kornt. Közben pedig úgy ordibáltam, ahogy csak kifért a torkomon. Ilyenkor adok hálát a hangszigetelt szobámért. Anya egy idő után megunta, hogy apa halála után egyre hangosabban bömböltettem a rockot a szobámba. Átalakíttatta a szobámat hangszigeteltre, ami ehhez hasonló esetekben nagyon jól jött. Mondjuk, az nem épp előny, hogy a hangos zene miatt sosem hallom meg, ha kopognak az ajtómon. Ez ma sem volt másképp. Csak akkor jöttem rá, hogy valaki be szándékozik jönni a szobámba, mikor már nyílt az ajtó és megjelent Krisz. Lejjebb tekertem a hangerőt, majd rákérdeztem, hogy mit akar.
-Anyukád küldött. Azt mondta, hogy szomorú vagy, mert jövő héten nem játszhatsz a meccsen...
     Ilyenkor nagyon bírom Kriszt. Mikor nem nyomja folyton a hülye vicceit, akkor nagyon együtt érző és kedves tud lenni. Ha akarja, akkor egyik percről a másikra gondoskodó tud lenni. Ezt szerettem benne mindig. Tudott őszintén viselkedni. Ez volt az, amit hiányoltam belőle apa halálakor. Más alkalmakkal ellentétbe, akkor nem keresett és nem próbált segíteni.
-Tudsz segíteni rajta? Mert ha nem, akkor inkább be se gyere.
-Na ide figyelj! Nem tudom helyrehozni a hibáimat. Ahhoz már túl késő van. Viszont most, hogy megint itt vagyok a közeledbe, megpróbálhatok új, jobb dolgokat nyújtani neked. Nem kérem, hogy fogadj vissza. Azt már tudjuk, hogy nem fogsz sosem bízni bennem úgy, ahogy régen tetted. Csak annyit kérek, hogy hagyd, hogy legyek egy jó barát. Ezzel talán kompenzálni tudlak amiatt, amit elkövettem.
-Oké...és mit gondolsz, mit tenne most egy jó barát? Egy ilyen hülye helyzetbe?
-Elvinne a jégpályára, mert neked arra van szükséged. Ne is próbálj ellenkezni. Tudom, hogy hiányzik neked. Én sem tudok a jég nélkül élni. A rossz emlékeim ellenére sem. Úgyhogy vegyél fel valami cuccot és gyere, elmegyünk a pályára.
-Jó.-egyeztem bele, s egyből a szekrényem fele vettem az irányt. Pár ruhát kihalászva vonultam be a fürdőszobába.
     Mivel nyilvános pálya csak télen van a városba, ezért a hokisokét kell igénybe vennünk. Oda viszont nehéz bejutni. Muszáj rendelkezni vagy valamilyen ismeretséggel, vagy pedig jelennel vagy múltal. Nekem ez van. Múltam. Tudtam, hogy ilyenkor nincs edzésük, mivel  átnéztem a programjukat, ahogy az edző tanácsolta. Belépve az épületbe, egy recepciós fogadott.
-Mit kerestek itt?-szegezte nekünk a kérdést.
-Használni szeretnénk a jégpályát. Igen, tudjuk, nem használhatja mindenki, viszont kérdezze meg a tulajdonost, hogy mi ketten használhatnánk-e.
-Rendben. Mi a nevetek?
-Antal Viktória és Győri Krisztián. Gondolom, valamit csak mond majd a főnökének a nevünk.
     Egy rövid beszélgetést követően, a recepciós a kezünkbe nyomott egy-egy belépő kártyát, a neveinkkel és képünkkel ellátva. Az őrök sem szóltak semmit, kártyáink láttán. Most már van engedélyünk, bármikor használhatjuk a pályát, ha nincsenek jelen a hokisok. Fura volt több mint egy év után újra jeget érezni a talpam alatt. Nem tagadhatom, élveztem. Azt viszont be kell valljam, hogy egy év alatt igenis sokat felejthet az ember. Már koránt sem megy olyan jól a műkorcsolya, mint valaha ment. Krisztiánnal megpróbáltuk a műsorunkat előadni, amivel megnyertük az országos verseny 14-18-as kategóriájú első helyet. Biztos vagyok benne, hogy ha folytattuk volna, akkor legyőzhetetlenek lettünk volna, és végül az olimpiára is küldtek volna. De itt egy példa, hogy hogy mehetnek tönkre az ember tervei. Egyetlen rossz esemény is elég, hogy mindent feladjuk. Most már közel sem ment olyan jól az egész, mint korábban. Bár Krisztián még mindig jó, én már aligha vagyok annak nevezhető. Csak így történhetett, hogy a próbálkozásunk röhögésbe fulladt. Ott akadtunk meg igazán, hogy Krisz egyik Lutz-ánál útban voltam, ő pedig egyenesen rám esett. Ahogy rajtam feküdt és belenéztem csokibarna szemeibe, úgy éreztem magam mint régen. Pillantásom akaratlanul is az ajkaira tévedt. Pulzusom megnőtt, gyomromban pedig lepkék serege szabadult fel. Megint az volt az érzésem, hogy egy évvel ezelőtt van és én őrülten szeretem ezt a srácot. Láthatólag ő sem tudta, hogy reagálja le ezt az egészet. Észrevettem, amint ajkai az enyémek felé közelítenek. Ijesztő volt, hogy nem tudtam ellenkezni, de még ijesztőbb volt, hogy nem is akartam ellenkezni. Akartam azt a csókot. Legalább annyira akartam, mint régen és ez megrémisztett. Mindaddig azt hittem, hogy végleg elmúltak az érzéseim iránta. Megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam, mindannak ellenére, ami azelőtt történt köztünk. Nem tudom, mikor vetettünk volna véget a csókunknak-talán csak ha levegőhiányban szenvedtünk volna-, ha nem halljuk, amint valaki megköszörüli a torkát. Egyből észhez kaptunk és felállva a jégről, az ajtó felé fordultunk. Na ne, ilyen nincs! Hogy lehet, hogy pont egy csapattársam apja botlik belénk? Augusztusz apjáról mindvégig tudtam, hogy hokista, viszont arra nem is gondoltam, hogy itt összefuthatok vele és megláthat, amint mű korizok. Az ő arcára is legalább akkor meglepettség ült ki, mint az enyémre.
-Viki? Te hogy kerülsz ide?
-Én..én csak korcsolyázni jöttem....
-Arra én is rájöttem, viszont ki vagy te, hogy csak így kaptál belépőt? S a barátod?
-Régebben mű korcsolyáztam. Elég sok versenyt nyertem ahhoz, hogy ne vesszen feledésbe a nevem. Ő úgyszintén-mutattam Krisztiánra.-És nem a barátom. Csak egy haver-még ha én elhittem volna azt, hogy csak egy haver.-Kérem, ne szóljon Gusztinak egy szót se, hogy itt látott engem. A csapat nem tudhatja meg ezt.
-Mit, hogy megcsókoltál valakit?-ráncolta össze a homlokát.
-Azt sem. Vagyis azt nem, hogy pont őt. De én arra céloztam, hogy nem tudhatnak arról, hogy valaha is mű korcsolyáztam.
-Rendben.
-Mi viszont most megyünk, épp eleget ültünk, úgy hiszem.
    Csendben vettük át cipőinket. Nem volt mit mondanunk egymásnak, vagy inkább nem tudtunk mit mondani. Nem értettük, hogy történhetett mindez, de nem is hiszem, hogy bármelyikünket érdekelte igazán. Nincs mit tagadni, tetszett. Nagyon tetszett. Legalábbis nekem. A kocsiba is ugyanolyan némán ültünk. Hazáig mindössze tíz percet csináltunk, de az a tíz perc rettentően hosszúnak tűnt a kellemetlen csendben.
-Szia anya! Megjöttünk.
-Csókolom.
-Sziasztok.-köszönt anyu is, majd végigmért mindkettőnket. Nem tudom mit láthatott, de végül megszólalt-Történt valami gyerekek?
-Nem.-vágtuk rá egyszerre, viszont túl hamar. Ekkor vettem észre, hogy Arnold is ott van és minket néz.
     Én egyből felmentem a szobámba, de Krisz is követett. Hagytam, hogy bejöjjön. Leült az ágyam szélére és engem figyelt. Talán azt várta, hogy mondjak valamit, de én nem tudtam mit mondani.
-Mi volt ez az egész?-tette fel a kérdést magának és nekem is.
-Fogalmam sincs. Azt hittem, már rég túl vagyok rajtad-válaszoltam halkan. Újra felém hajolt, viszont most elfordítottam a fejem. Mintha csalódás jelent volna meg az arcán.-Krisz. Nem tagadom, tetszett, ami történt, viszont nem akarok semmi többet, amíg nem vagyok biztos abba, hogy mi volt az az egész. Hogy miért éreztem az amit. Kérlek, menj el.
-Jó-mondta, s azzal már kint is volt az ajtón. Vele azonban Arnold cserélt helyet.
-Viki!-nézett rám-Van valami köztetek?
-Nem tudom. Minden olyan zavaros. A jégpályán megcsókolt. Nekem tetszett, túlságosan is és szerintem neki is, de nem tudom, mit érzek. Azt hittem, túl vagyok rajta. Valakivel meg kell beszélnem ezt. Valakivel, aki mindent tud. Ilyen csak te vagy és Bence, de neki nem mondhatom el. Nem mondhatom el, hogy visszacsókoltam, miután mindennek elhordtam őt.-buktak ki belőlem az első könnyek, amiket több ezer követett. Arnold csak átölelt, de nem szólt semmit.

5.Ő meg hogy kerül ide?

     Elérkeztünk az 5. részhez is. Nem akarok itt papolni nektek semmiről, csak megszeretném köszönni az 1086 megtekintést és a 3 feliratkozót! Tehát nagyon szépen köszönöm nektek! Jó olvasást! xoxo IL

Gotye-Somebody that i used to know

Reggel totálisan kómásan keltem. Nem tett túl jót nekem a "korai" lefekvés. Miután sikerült valahogy lekászálódnom az ágyból, Bencét is felköltöttem. Vagyis inkább csak próbáltam, mert csak tíz perc múlva jött össze.
-Mért nem lehet a gyerekeket aludni hagyni ebben az órában?-kérdezte ásítva.
-Mert sajnos törivel kezdenek és ha nem érnek be időben, akkor a tanár szétszívatja őket.
-Basszus! Nincs nálam semmi váltóruha!
-Még jó, hogy a vendégszobában tárolsz egy párat.-röhögtem a hülyeségén.-Hozok neked valami cuccot, addig meg vedd igénybe a mosdót, mert utána nekem is kell.
     Ásítozva nyitottam be a vendégszobába, mikor ledermedtem. Az ágyban valaki aludt. Nem is akárki volt az, hanem Győri Krisztián, a volt műkori partnerem és egyben a volt pasim is. Hogy ő mi a faszt keres itt? Arnold! Erre azért figyelmeztethetett volna!
-Te meg hogy a büdös picsába kerülsz ide?-förmedtem rá, mire kinyitotta a szemét.
-Helló Viki!-mosolygott rám.
-Nekem te csak ne Vikizz! Mit keresel itt?-néztem rá kérdőn.
-Kirúgtak a koripályáról, mert tavaly óta semmilyen versenyen nem lettem díjazott, s így startból kiestem a sportgimiből is. Úgy döntöttem, hogy olyan helyre iratkozom, ahol ismerek is valakit, s mellesleg itt lakik a nagybátyám. Hozzá fogok menni, mikor két hét múlva hazaér, de addig téged és a családodat boldogítom.
-Úristen! Két teljes hét veled egy házba? Meg akartok ölni engem?-motyogtam magam elé.
-Örülök, hogy szívesen látsz engem viszont. Már féltem, hogy kiakadsz.-mondta ironikusan.
     Ledermedtem. Le kellett ülnöm valahová. Az ágyat választottam, majd döbbenten meredtem magam elé. Ekkor pedig nyílt is az ajtó. Hát igen, ha pár ruhadarabért megy be valahová az ember, akkor nem épp ennyit ül ott.
-Kaptál valamit Viki?...ööö...Szia.-nézett meglepetten Kriszre. Tudott róla, de nem ismerte fel.-Zavarok esetleg? Ja és ki ez?
-Na és te meg ki vagy? Egyáltalán honnan jöttél? Ha jól tudom, két vendégszoba van a házba és jelenleg Basti is itt van.-nézett rám Krisztián zavartan.
-Dehogy zavarsz.-kivettem pár dolgot a szekrényből, majd a kezébe nyomtam.-Ő Győri Krisztián.
-AZ a Krisztián?-nézett rám szikrázó szemekkel Bence.-Szétverjem a képét?
-Ne, köszi, megleszek anélkül is. Krisz, ő Bence, a legjobb haverom. Mellesleg nem mintha közöd lenne hozzá, de a szobámból jött. Ja és a szobám tiltott terület számodra, míg itthon nem vagyok. Olyan öt után jövök, s akkor megbeszéljük ezt az egészet.-mondtam, majd kiléptem a szobából.
-Akarsz róla beszélni?-jött a kérdés hirtelen Bence felől.
-Nem, de azért köszi-sóhajtottam fel.-Istenem! Mi lenne velem nélküled? Azt hiszem, hogy már az első pillanatban összezuhantam volna, ha nem álltál volna mellém.
     Kemény hét óra elteltével azon kaptam magam, hogy idegesen kapkodom magamra a ruháim. Valójában nem is tudtam, hogy mért vagyok mérges, csak egyszerűen az voltam. Lemostam az arcom jéghideg vízzel, remélve, hogy attól majd lenyugszom. Hát nem jött össze. A falba is belevertem a kezem, de azzal sem értem semmit, szimplán csak annyit, hogy holnapra biztosan kikékül az öklöm. Miután rájöttem, hogy nem tehetek semmit, inkább kisétáltam a srácok közé.
-Helló Viki!-köszöntek nekem..
-Cső-mondtam, még számomra is nagyon éles hangsúllyal.
-Nyugi Antal, azért nem kell mindjárt leharapni a fejünket.-védekezett Dorián.
-Hagyjátok!-szólt a srácokra Bence-Nem volt valami fényes reggele.
-Mi történt?-kérdezték többen is egyszerre. Felsóhajtottam.
-Itt van a volt pasim. Mellesleg a házunkban...két teljes hétig. Légyszi öljetek meg, mielőtt haza kéne mennem.
-Na gyere ide Szöszi!-tárta ki a karját Hugó, én pedig örömmel elfogadtam az ölelését.-Ne zuhanj itt nekem össze egy idióta barom miatt. Amúgy ki szakított kivel?
-Végül is nem szakítottunk.... Miután apum meghalt-nyeltem egy nagyot-A srác fel sem keresett, pedig akkor elhihetitek nekem, hogy jól fogott volna valaki, akinek a vállán kisírhatom magam. Utána, mikor elhatároztuk, hogy eljövünk, akkor megkeresett, én pedig szabályosan elküldtem a picsába. Tehát végül is érthető voltam! Na, mindegy... Húzzunk a pályára!
      Hát ez sem volt a legjobb ötlet, ami valaha elhagyta a számat. Hogy miért? Mert Krisztián ott ült a lelátón és vigyorgott! Hogy menne át az úthenger rajta és törölné le azt a kibaszottul idegesítő mosolyát! Egy hirtelen ötlettől vezényelve fogtam magam és beintettem neki, mire ő csak megcsóválta a fejét.
-Na mi van jé...-tudtam mit fog mondani. Mindig is jéghercegnőnek szólított.
-Ne merd kimondani, mert széttéplek! Ne előttük!-sétáltam a lelátóhoz.
-Mért is ne? Megtehetem, ha akarom, ez egy szabad ország!-vigyorgott még mindig.
-Mert nem tudják és nem is kell tudniuk róla.-fogtam suttogóra a hangom, mikor odaértem.
-Na és a kis testőröd? Nem úgy volt, hogy a legjobb barátod?
-De, ő tudja, meg még az egyikük, de ennyi! Ha meghallom, hogy elmondtad valakinek, akkor élve nyúzlak meg. Egyébként is, hogy kerülsz ide, mármint a pályára?
-Jöttem beiratkozni, s közbe megtudtam, hogy a suli focicsapatának milyen jó kapitánya van. Azt is említették, hogy lány, mire megkérdeztem, hogy legalább jól néz ki? Erre meg kaptam egy képet, méghozzá rólad, gondoltam kijövök az edzésre. Nem mellesleg, a kérdésemre a válasz egy egyértelmű igen.
-Ja és tudják, hogy együtt voltunk, tehát, ha kérdezik, hogy hogy ismertük meg egymást, akkor kell valami alternatíva.-Hagytam figyelmen k Mondjuk...egy suliba jártunk és Arnold jó haverja voltál? Ja nem, ő ezt sosem igazolná. Elég nehéz lehet neked, hogy senki nem bírja a pofádat.
-De legalább így nincs kinek hazudjak, veled ellentétbe szívem.
-Na csak álmodj arról, hogy még valaha a szíved leszek!-horkantam fel sértődötten.
-Leszel te még. Tudom, hogy még mindig rohadtul tetszem neked, s ennek-mutatott magára-úgysem tudsz ellenállni.
-Szerintem meg nagyon is ellen tudok állni. Hamarabb állnék le a legbunkóbb csapattársammal is, mint veled újra. Mert hát tudod, nem egy plázapicsa vagyok, velük ellentétben nekem vannak igényeim is. Ezeknek pedig te nem leszel képes újra megfelelni. Szóval, hol is maradtunk el?-gondolkodtam, míg ő még mindig szemtelenül mosolygott-Tehát a sztorink. Egy suliba jártunk, te nyomultál, én hagytam. Azt pedig még véletlenül sem említsük, hogy sok időt kellett együtt töltenünk. Értve vagyok?
-Igenis!-szalutált.
     Visszamentem a pályára, mire már az edző is megérkezett. Egyszerűen katasztrofálisan játszottam, ez még nekem is szemet szúrt. Lehetetlennek tűnt, hogy az edző ne vegye észre. Félelmem be is igazolódott, miszerint edzés után magához hívott. Rettegve közelítettem az adott pont felé, ahol ült. Kurva nagy lebaszás várt rám, ebben biztos voltam. Végül is én mit tennék, ha a csapatomból valaki teljesen kizökkenne a játékmenetből? Az egyszer biztos, hogy megfenyegetném, hogy megkérem az edzőt, hogy ültesse kispadra. Nekem viszont muszáj volt játszanom az első meccsen, sőt a többin is! Meg sem fordult esetleg a fejemben, hogy kihagyjam. Nem hiába a foci az életem! Tehát térjünk vissza a gondolatok világából-parancsoltam magamra, majd megetettem az utolsó lépéseket az edző felé.
-Gyere Viki, ülj le.-szót is fogadtam, végül is nem volt választásom-Kétség nélkül te vagy a csapat legjobb focistája, ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint csapattársaid...
-De?-kérdeztem reflexből.
-De meg kell tanulnod kezelni az érzéseidet. Tudom jól, nem könnyű, de nem szabad hagynod, hogy átvegyék az irányítást feletted. Szerinted Messinek nincsenek érzései?ú
-Utálom Messit, de ezt ön mindenkinél jobban tudja-horkantam fel.
-Ettől még el kell ismerned, hogy jó. Nagyon jó. Nem látszik a játékán, ha valami gondja van. A tiéden viszont nagyon is látszik. Csak akkor tudsz feltétlenül megfelelni a játékban, ha minden rendben van körülötted.
-Mit javasol? Mivel tudnám ezt kezelni?
-Hát ajánlanám a pszichológust, de tudjuk, mekkora az ellenszenved velük szemben, tehát nem hiszem, hogy az segítene bármin is. Azt hiszem, a beszélgetés nem megoldás nálad. Legalábbis úgy gondolom, hogy Bencével így is mindent megosztasz.
-Igen, tényleg elmondok mindent neki, de ettől még nem jön rendbe semmi...
-Megvan!-csillantak fel a szemei, mint egy kisgyereknek az édesség láttán-Mit szólnál ahhoz, hogy ha valami nincs rendben, akkor nyugtasd le magad?
-Na és azt mégis hogy?-néztem rá értetlenül.
-A jégpályán. Azt hiszem, az lenne a legértelmesebb és leghasznosabb megoldás.
-Honnan tud róla?-csuklott el a hangom az ötlet hallatán.
-Az a dolgom, hogy mindent tudjak a játékosaimról. Ha nem tudok a tehetségeikről, akkor nem is tudom kihozni belőlük a maximumot. Szerinted, te miért vagy csatár?-felemeltem a tekintetem-Azért, mert gyors vagy és könnyen veszed az akadályokat. Könnyen átjutsz az ellenfelek között. Ne gondold, hogy a sportok nem függnek össze. Logikus kötődéseik vannak. A műkorcsolya sok mindent erősített meg benned. Miatta vagy fürge és az ellenfelek közti átsiklást is ennek köszönheted. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy maximalista lettél. A precizitáson is segített, mivel az a legfontosabb a műkorcsolyában. Tökéletesnek kell lenni. Tehát, ha baj van, csak menj el a hokisok pályájára, hidd el, ha nincs edzés, szívesen fogadnak.-kacsintott rám, majd egy egyszerű mozdulattal felállt, engem pedig ott hagyott, gondolataimba merülve.

4.Upsziii...

     Egy teljes hét telet el az incidens óta. A srácokkal nagyon jól megvagyunk, s teljes gőzerővel készülünk az első meccsünkre. Ma vagyis vasárnap is volt edzés, mivel úgy döntöttem, behozzuk az elmaradt hétfői edzést. Nem is kell mondjam, a fiúk nem örültek az "elcseszett" vasárnap miatt, de mit kéne tenni? Az edzés fontos mindannyiunknak, főleg hogy meg akarjuk nyerni az idei sulis összecsapást. Meg kell nyerjük. Na jó, lehet, hogy csak én vagyok ennyire disperată (kétségbeesett) , de nekem ez mindennél fontosabb.
     A kemény edzés után fél óráig álltam otthon a zuhany alatt. Még néha megesik. A szobámba lépve egyből levetődtem az ágyra, s a plafonra meredtem. Kellett egy kis nyugi. Végül is megérdemlem: hajtok mint az állat, s nem állok meg egy pillanatra sem. A tévémre tévedt a tekintetem. Mért is ne? Mért ne nézhetném meg a pár évvel ezelőtti énemet? Akinek még nem a foci volt mindene. Akinek a foci csak az apjával űzött hobbi volt. Aki nem is sejtette, hogy egyszer egy focicsapatban fog játszani, feladva mindent, ami fontos volt számára. Akiről azt gondolták, hogy egy beképzelt liba. Akinek bár egy lányos sport volt a mindene, mégis olyan volt mint egy srác. Akinek nem voltak barátai, csak vetélytársai. Aki nem egyszer nyerte meg az országos műkorcsolya versenyt.
     Odamentem a szekrényemhez és a bedobált ruhahalom alól kihalásztam egy cipős dobozt. Azt a dobozt, amelyben az összes műkorcsolyás felvételem volt. Mellette ott lapult a ruha is, amelyik a kedvencem volt. Amellyel megnyertem az utolsó versenyt a lány kategóriában. Uram Atyám! El sem tudtam képzelni, hogy ennyire hiányozhat a jég és a sok esés, amely végül meghozta a sikert. Most pedig senki nem tud róla. Örülök, hogy a csapatom és a barátaim sem néztek soha műkorcsolya versenyt. Ha tudnák.... Rosszul vagyok a gondolattól is. Mégis mi a faszt gondolnának rólam, ha tudnák, hogy ezt a sportot űztem? Bence természetesen tud róla. Végül is ő a legjobb barátom, na meg az anyjának is ismerősnek tűntem valahonnan. Az anyja rájött, így én elmondtam a srácnak. Minek titkolózni előtte? A legjobb barát dolga, hogy elfogadjon olyannak, amilyen vagyok.
     Az első fellépésemet néztem, hát igen, volt mit még csiszolni rajta, de hát akkor még csak 5 éves voltam! Ettől függetlenül megnyertem a harmadik helyet 3-7 éves korosztályban. Elég jó helyezés, legalábbis az első fellépésként. Ezután beraktam az utolsó szóló előadásomat, ahol 14 éves voltam. Az a kedvencem. Ez volt az utolsó előtti versenyem. Rá egy hónapra volt az első és egyben utolsó páros versenyem. Ezután két héttel meghalt apa, mi pedig kicsit később el is költöztünk. Épp elkezdődött a videó, mikor kopogtak. Biztos voltam, hogy az idióta bátyám vagy Basti az.
-Gyere!-szóltam ki.
-Helló Viki!-lépett be IZIDOR!-Öööhm, az te vagy?-meredt a tévére.
-Hogy basznád meg! Te meg hogy a faszomba kerülsz ide?-ijedtem meg.
-Én csak... Én csak... Untam magam, s gondoltam, hogy megnézek egy filmet az egyik legjobb barátommal. De most komolyan, az te vagy?
-Igen, én vagyok. Ha valakinek elmered baszni, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem lesznek gyerekeid és nem, nem öllek meg. A faszomba, ugye nem köpöd el?-förmedtem rá.
-Nem, nyugi. Nem mondok senkinek semmit, ha neked ez ennyire fontos, bár nem értem mért akarod titkolni.
-Most komolyan Izi: szerinted még ki venne komolyan a csapatból, ha megtudnák, hogy műkoriztam? Az egy csajos sport, nekem pedig pont arra nincs szükségem, hogy lánynak tekintsenek!
-Először is: mindenki komolyan venne még akkor is. Másodszor pedig:-itt elvigyorodott-Szerinted srácként nézünk rád? Basszus Szöszi! Bárhogy is viselkedsz, attól még elsősorban lányként tekintünk rád. Egy csaj vagy, akit jobban kedvelünk a megszokottnál és jókat lehet marháskodni veled, de attól még csaj maradsz! Te komolyan azt hitted, hogy egy fiú vagy számunkra?
-Hát...igen. Végül is sosem voltam olyan számotokra mint Kloé, Nori vagy Anna.-túrtam bele a hajamba idegesen. Most akkor mi van?!
-Na ide figyelj! Most az a baj, hogy nem hajtottunk rád? Szöszi, csak szólj, ha érdekel bármelyikünk is, mert nekem elhiheted, hogy a csapat fele otthagyna mindent érted.-röhögött-Viszont tudod, nem hinném, hogy Bence örülne, ha bárki is játszana veled. Sőt! Én is szétrúgnám a seggét annak az idiótának, aki megbánt téged. Remélem ennyi elég is volt, mert elhányom magam, ha még le kell hordjak még egy nyálas szöveget.
-Igen, épp elég volt. Köszi mindent!-öleltem meg-Többé nem leszek ilyen hülye. Amúgy meg mit tippelsz? Szerinted kivel lennék képes leállni a csapatból?
-Ööö.... Hugó, talán Fili, na meg persze velem szó nélkül. Emellett pedig ott van Bence, aki sajnos méltó ellenfél.
-Na most húzz a picsába!-dobtam hozzá egy párnát-Most komolyan, Hugó meg Fili? Na meg aztán Bence? Neked fáj az agyad haver.
-Csak nekem tűnt fel, hogy engem nem említettél? Talán lenne esélyem nálad Szöszi?-mosolygott rám pimaszul.
-Pfúj, dehogy lenne! Te egy vadbarom vagy! Bár azt bevallom, hogy jóképű vadbarom, de attól még vadbarom maradsz.-röhögtem szembe.
-Legalább jóképűnek neveztél, ez már haladás.-dobta vissza a párnát.
-Csak álmodj haver! Ja, meg állj le, mert ha nem, akkor a saját segged kell szétrúgd hamarosan.
-Oké.-tudtam, hogy végig csak szekált és ez rendben is volt így.-Mit nézünk?
-Nem is tudom. Horror maraton esetleg?
-Megfelel. De ebben az esetben nem szabadulsz egyhamar tőlem.
-Nem is akarok. Azt mondjuk meg kell mondani, hogy egy idióta vagy, de egyben az egyik legjobb barátom is.
     Horrormaratonunkat a Mamával kezdtük, aminek a felénél Bence is csatlakozott hozzánk. Á, nem, nem is vesznek körül srácok egyfolytában....
-Ti meg mit csináltok?-lépett be az ajtón.
-Horrormaraton. Csatlakozol?-néztem rá.
-Ez természetes...-vetette le magát az egyik babzsákfotelemre.
-Az ágy nem lenne kényelmesebb? Tudod, még te is elférsz, nincs nekünk akkora seggünk.-röhögtem ki.
-Köszi, de nem. Most nagyon jól vagyok itt. Hagyom Izit kipróbálni az ágyat, úgyis maradok éjjelre...-próbálta vicc mögé rejteni gondterheltségét.
-S ki mondta, hogy maradhatsz?-kérdeztem szemtelenül-Az én ágyam, nem engedlek ide.
-Jó, akkor viszont nem lesz ki megvédjen az ágy alatti szörnyektől.
-Na persze, azt hiszed, hogy a műkori királynője fél a szörnyektől?
-Viki, ugye tudod, hogy Izi is itt van?-nézett rám zavartan.
-Igen, de mikor jött éppen magamat bámultam a tévében, szóval már tökre mindegy. Ja és amúgy mért nem mész haza?
-Csak a szokásos, a mostohaapám kiakadt, ordibált, anyám az ő pártját fogta....
-Megint min akadt le az a faszfej?-nézett Bencére Izidor.
-Állítólag szarok a jegyeim és nem csinálok soha semmi hasznosat. Na meg ott van az örök kedvencem, a "sose lesz belőled semmi" szöveg csakis Orbán Tibor kiadásban... Annyira, de annyira el akarok húzni arról a helyről, hogy el sem hiszitek...-sóhajtott fel.
-Basszus! Nem jók a jegyeid? A tavalyi lezárásod 9,84 volt, én ilyesmiről csak álmodozok! A foci pedig igenis hasznos, hogy zuhanna le a hegyről a kibaszott seggével! Ha tudná, hogy köztünk már szállóigévé vált a "sose lesz belőled semmi" faszsága... Biztos belőle is azé lett valami, mert olyan okos, a kis hülye gecije, aki még egy munkahelyet sem tud megtartani egy hónapnál több ideig. Következőkor, mikor felétek járok, személyesen húzok be neki egyet!
-Oké Szöszi, azért nyugi-szólt rám Izidor.-Amúgy egy kérdés ami régóta érdekel: anyád tudja, hogy Bence itt szokott aludni? Na és azt, hogy egyenesen melletted?
-Hülye! Igen tudja, mármint azt a részét, hogy nálunk alszik, bár van egy olyan sejtésem, hogy már egy ideje rájött, hogy mellettem... Nem teszi szóvá, tehát nem tudom biztosan. Őszintén nem is nagyon érdekel, hogy mit gondol: végül is mi köze hozzá? Viszont Arnold tudja, meg Dina is.....
-Honnan?-nézett rám kérdőn Izi.
-Dina néha az éjjel közepén átjön, mert rosszat álmodik, felébred, s utána nem mer egyedül maradni. Múltkor pedig itt volt Bence, szóval.... Arnold pedig, hát ő azé jött be egyszer, mert elszedtem a telóját,s kellett neki.
-Túl sok horrort nézetsz Dinával-csóválta a fejét Bence.
-Tudod jól, hogy ha nem engedem neki, hogy itt üljön, akkor hisztizik... Mit kéne csináljak?
-Nem tudom. Akkor maradhatok? Esküszöm, hogy jó kisfiú leszek, még csak horkolni sem fogok.
-Nem a faszt! Mindig horkolsz! Mondjuk attól még maradhatsz....
-Helló srácok! Viki.-nyitott be Arnold.
-Szia. Mit akarsz bátyó?
-Érdekelne, hogy tervezel-e valami érdekeset holnapra?
-Mért?-néztem rá értetlenül.
-Azt nem mondhatom el, de bízz bennem.
-Oké... Amúgy nem, azon kívül, hogy reggel kirángatom ezt az idiótát-mutattam Bencére-az ágyból és elhúzunk a suliba.
-Nem tudom, mennyire jó ötlet, hogy ma itt aludjon, de nem szólok semmit, mert akkor túl sokat kéne elárulnom.-lépett ki az ajtón.
     Oké, ez oltárira fura volt. Mindegy, a bátyámtól már rég megszoktam. Izidor éjjel 1-kor ment el tőlünk, ezután pedig Bencével még úgy két órán át beszéltünk. Az edző ki fog nyírni minket, mert nem aludtunk eleget. Úgy három körül végre lefeküdtünk, én pedig Bence mellkasára dőlve engedtem, hogy az álomvilág elsodorjon.

3.Ez így oké...

     Éjjel alig aludtam valamit. Egyfolytában csak forgolódtam, s nem tudtam, mit is kéne tennem. Furdalt a lelkiismeret, hogy tényleg ennyire rossz ember lennék? Olyan hajnali négykor már végképp nem bírtam ott feküdni. Felkaptam magamra valami otthoni ruhát, és csendben, hogy ne ébresszek fel senkit, leosontam az udvarra és rúgtam párat az üresen álló kapuba. Mikor ezt is meguntam, leültem a hintára és úgy meredtem magam elé. Ez volt az első alkalom, hogy Bencével is összevesztem.

     Ő volt az előző évben az egyetlen támaszom. Mielőtt elköltöztünk ide, meghalt az apám. Kikészültem, de teljesen. Azt hiszem, miatta tettem rendbe a csapatot is. Ő tanított meg focizni, s úgy éreztem, hogy ha továbbra is focizom, akkor visszahozhatom őt. Legalábbis egy részét. Csak ez a sport juttatta eszembe igazén, hogy milyen volt. Hogy élt-halt a fociért.

     Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Már több mint egy éve, hogy meghalt abban a kurva balesetbe, de még mindig sírok, ha eszembe jut. Akkoriban azt kívántam, hogy bárcsap anyu lett volna és nem apu. Gyűlölöm is magam rendesen ezért. Anyu mindent megtett értünk, s én mégis ezt kívántam, csakis azért, mert apu közelebb állt hozzám. Fél évig jártam pszichológushoz, de sosem beszéltem. Mégis hogy mondjak el mindent, az érzéseimet, a félelmeimet egy vadidegennek? Főleg úgy hogy tudom, hogy őt nem érdekli igazán. Végül is neki ez a munkája: millió történetet hallgat meg. Viszont ott volt számomra, a suli kezdete óta Bence. Ő hozott vissza a felszínre, mert elég hosszú ideig csak a focira tudtam koncentrálni és semmi más nem kötött le. A srác pont jókor jött. A mi megbarátkozási történetünk hosszú mese. Ráér még később is.

     A telefonom kijelzőjére pillantottam. Háromnegyed nyolc! Azt a rohadt! Megint késésben vagyok. Felrohantam a szobámba, s rekordgyorsasággal átöltöztem. Felkaptam a táskám és rohantam a megállóba. A kibaszott busz természetesen az orrom előtt ment el. Rohanhattam megint! Ja, s az első órám a második gimis évemből persze, hogy történelem volt! Kölcsönösen utáljuk egymást Péterrel (mármint nem tegezem, ez a családneve).....

     Tíz perc késéssel értem be, s azon tűnődtem, hogy bemenjek-e. Ha nem megyek be, akkor kapok egy igazolatlan hiányzást. Tíznél már lehúzzák a magaviseletem, s nem focizhatok. Ha bemegyek, akkor feleltetni fog a tavalyi anyagból. Ha félévkor megbukok, akkor megint nem focizhatok. Mi legyen? Hamar kellett döntenem. Tavaly a második világháborút vettük egész második félévben. Azt nagyjából tudom, mert az az egyetlen dolog, ami érdekelt és megtanultam.

-Jó reggelt kívánok! Bocsánat a késésért-léptem be.

-Antal...mért nem lepődöm meg? Már megszoktam. Ezúttal mi a kifogásod? 

-Nem keresek kifogást. Későn keltem, s lekéstem a buszt.

-Rendben, rendben. A felelést viszont nem késted le-vicsorgott rám.-Tedd le a cuccod és felelsz a II. Világháborúból.

     Nem kímélt, ezressel szívatott, de most nem röhögött senki. Máskor a csapatom azon része, akik osztálytársaim is, alig tartották vissza a röhögést. de most mindenki komolyan bámult. Hatost kaptam. Máskor alkudoztak a tanárral a jegyemen, de most senki, de senki nem szólalt meg. Máté lesajnálóan nézett rám. Azt hittem, kirohanok onnan, s többet vissza sem megyek, de ehelyett leültem a szokásos helyemre. Bence mellé. Még csak rám sem nézett. Jól állunk.

     Gyomorgörccsel ültem végig az órákat, s alig vártam, hogy már vége legyen a napnak. Azzal viszont nem számoltam, hogy órák után le kell mennem a pályára, s ott kell üljek egy egész edzés alatt, ami az edző kedvétől függ, hogy mennyit tart. Mikor kiléptem az öltözőből, teljesen készen, majdnem reszkettem. A többiek már ott voltak.
-Jó, kezdhetjük?-kérdezte az edző.
-Nem.-jelentettem ki határozottan-Van egy kis megbeszélnivalónk.
-Mégis mi lenne az Antal?
-Az, hogy a csapat más kapitányt akar. Én lemondok erről a posztról, mert nem akarom, hogy az én hibámból változzon meg a teljesítményük.
-Mi az, hogy lemondasz? Erről én döntök!-emelte fel a hangját-Ti pedig miért akarjátok leváltani Viktóriát?-förmedt rá a csapatra is-Ha jól emlékszem, ti választottátok meg őt a tavaly. Mi van veletek? Beszámolót kérek, most!
     Izidor mondta el az egészet, amiért hálás voltam, mert én sem voltam teljesen képben a történtekkel.
-Szóval összegezzük. Azért akar a fél csapat más kapitányt, mert Antal azt mondta, hogy semmi közötök a magánéletéhez. De könyörgöm, mi közötök hozzá? Na meg mert verekedett a testvérével. De most mondjátok meg, ti szentek vagytok? Hisz ti csapaton belül is szoktatok verekedni!
-Azért van közünk, mert lehet, hogy olyasmi, ami gátolja a csapatmunkát. Tudja edző bá, hogy mi van, ha Viki együtt van Bencével? Szerintem abból már nem lenne rendes játék.
-Hogy mi van? Ez még nekem is új. Én és Bence? Teljesen megvesztetek? Hogy a picsába képzelitek, hogy együtt vagyunk?
-Vele smseztél. Utána akadtál ki, hogy Arnold elvette azt a rohadt kék IPhone-t.-mondta Patrik.
-Hát basszátok meg! Tessék az a kibaszott telefon! Nézzétek meg tőlem az összes kurva sms-t. Bár kibaszottul nincs közötök hozzá, de tessék, fújjátok fel!-mondtam a végére már sírva, utána meg elrohantam, ledobva a fűbe a telefont.
     Bevágtam magam mögött az öltöző ajtaját. Leültem az egyik padra, majd fejem a lábaimra hajtava bőgtem tovább. Nyílt az ajtó, de nem foglalkoztam vele. Valaki leült mellém és átölelve magához húzott, így mellkasának dőlve folytak a könnyeim tovább. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az, viszont abban a percben ez nem is nagyon izgatott.
-Are you ok?-hallottam meg Basti hangját.
-Yes. Ott voltál a pályán? Hallottad?-nézetem rá félve a választól.
-Igen, az elejétől a végéig.
-Mi történt, miután eljöttem?
-Én egyből utánad jöttem, csak kissé elvesztem, úgyhogy nem tudom.
     Kopogtak. Hogy ki a dög nem tud bejönni egy öltözőbe?
-Gyere!-szóltam ki.
-Jól vagy?-nézett rám kedvesen Kristóf.-Bocs, zavarok?
-Megvagyok. Dehogy is zavarsz! Kristóf, ő az uncsim Amerikából, Sebastian, de mindenki csak Bastinak szólítja. Amúgy ott maradtál, mi történt?
-Igen, ott maradtam. Bence, ha jól tudom a nevét, elvette, s zsebre rakta a telefont. Senkinek sem adta oda. Nyugi, nem nézek meg egy szál sms-t sem.-megkönnyebbülten felsóhajtottam.
-Bence most hol van?
-Nem tudom, utoljára akkor láttam, mikor errefelé jött, utána pedig eltűnt.
-Bocsi, de meg kell keresnem őt. Basti, köszi, mindent és neked is Kristóf.
     Kiszaladtam, átmentem a fiúöltözőbe. A srácok ott voltak. Ezek szerint ma nem még lesz edzés. Felük boxerben állt, s kérdőn nézett rám. Már megszoktam, épp elégszer láttam így őket. Körbenéztem.
-Hol a faszomba van Bence?
-Nem tudom..-felelt Dorián-Izé..bocsi, mindannyiunk nevében, de tényleg. Figyi..-kapott a tarkójához-Nem akartunk leváltani, s nem is fogunk, csak...hülyék vagyunk, oké?-mindannyian kutyaszemekkel néztek rám.
-Oké, nem számít. A jövőben viszont kicsit több tiszteletet várok! Ti vagytok a legjobb barátaim, de emellett a csapatom is. Ma elmaradt az edzés, ami többnyire az én hibám, de majd beszélek az edzővel és bepótoljuk.
-Rendbe és köszi a megértést. Amúgy ha már mész Bence után, akkor vidd a cuccát is.-szólt utánam Patrik.
-Mi vagyok én baszd meg?! A te tesód, vidd haza! Várj, ott van a mobilja is?-bólintott, én pedig elvettem azt.-Na csá!
     Kimentem a fiúktól, s szóltam Bastinak, hogy elhúztam, s menjen ő is nyugodtan haza. A suli előtt megálltam, s a saját számomat tárcsáztam Bence mobiljáról. A harmadik csöngésnél fel is vette.
-Te most szívatsz?-röhögött a telefonba-Most komolyan EZ

...EZ a kép...

a kép jelenik meg, mikor hívlak?
-Ja, olyan cuki vagy azon a képen Bencus.... Nem mellesleg szép emlék. Na de térjünk a lényegre: hol a faszomban vagy?
-Neked olyan is van?-tette a hülyét-A vízesésnél megtalálsz.
     A vízesés. Hát persze! Mikor tavaly felfedeztük, majdnem minden egyes nap odajártunk. Imádtuk azt a helyet! Mi több, most is imádjuk. Senki más nem tud róla, csak mi ketten. Az a hely varázslatos, meg csendes is. A vízesés hátánál pedig van egy barlang, oda is sokat jártunk be, viszont csakis kizárólag meleg időben, mert nem lehet oda bejutni, anélkül, hogy vizes ne lennél. Most sem volt senki a víz mellett, így átmentem a vízesésen, egyenesen a barlangba. Bence mosolyogva várt rám. Estig beszélgettünk, majd valahogy hazavergődtünk mi is.

2.Egy "oltári" délután

 

The Fray - How to save a life

      Mikor hozzánk értünk, egy egész focicsapat rontott be egyszerre a házba, s természetesen mindenki a konyhát vette célba. Anyu éppen készített, valószínűleg gondolta, hogy a csapattal állítok haza. Jó illat volt, a pizza megtéveszthetetlen illata.
-Viki anyu-mindenki így szólítja őt.-Ugye azt nekünk tetszik készíteni?
-Természetesen, Hugó. Viki, téged vár egy meglepetés a szobádban.-mindenki egy emberként nézett rám.
-Oké, mégis mi lenne az?
-Menj fel, s meglátod.
-Ki jön velem? Nem akarok egyedül lenni, ha egy baziliszkusz vár rám. Hiába vágyok rá, azért nem mennék túl közel hozzá-mindenki felröhögött, még anya is.
-Én jövök-mondta Patrik, Bence bátyja.
     Felmentem, majd nagyot sóhajtva nyitottam ki az ajtót, reménykedtem benne, hogy nem anya egy újabb ruhapróbálkozása vár rám. Hát, nem az volt.
-Bastiii-visítottam úgy, hogy szerintem a lentiek azt hitték, hogy épp valaki meg akar gyilkolni.-Te meg hogy kerülsz ide?
-Jöttem meglátogatni titeket.-Istenem, de fura az akcentusa! Rég nem hallottam...
-Imádom, amikor itt vagy, s már vagy két éve nem láttalak-öleltem meg.-Ő Patrik, Bencének a tesója. Gyere, bemutatlak a csapatnak-húztam lefelé a lépcsőn, ő meg folyamatosan röhögött.
-Srácok!-ordítottam el magam, mire egyből csend lett, hű, többször kéne alkalmaznom.-Ő itt Bakai Sebastian, az amerikai unokatestvérem. Basti, ők itt sorban: Atti, Dani, Ábel, Ádi, Guszti, Máté, Dorián, Fili, Hugó, Izi és Bencéről már hallottál. A lányok pedig-közben ők is megjöttek-Kloé, Norina és Annus. A másik két lököttet pedig ismered-mutattam Dinára és Arnoldra.
     Dina odaszaladt Bastihoz és a nyakába ugrott, olyan édesek voltak! Persze Hugó közbe kellett szóljon:
-Dina, én nem kapok puszit?-a húgom megrázta a fejét.-Miért nem?
-Mert te mocsok vagy, állandóan piszkálsz.
-Légyszi, akkor békédet hagyok ezután.
-Legyen.-egyezett bele szem forgatva Dina.
     Élvezem, ahogy a nyolc éves húgom kijön a csapatommal. Annyira, de annyira imádni valóak. Természetesen ő is Bencét bírja a legjobban, de nem csodálom, mert ő lóg folyton nálunk. Nem hiába a legjobb barátom. Ő tényleg mellettem volt az utóbbi évben. Ha bajom volt, hívhattam, nem számított az sem, hogy hány óra volt, mindig meghallgatott. Nem tudom, mivel érdemeltem ki őt, de nagyon örülök neki. Amúgy meg ne gondoljatok semmire! Ő csak egy haver, a szó szoros értelmében. Nehogy elkezdjetek nekem olyan gondolatokat kreálni, hogy Ő meg Én. Nem, soha!
-Basti, lejössz holnap az edzésre? Utána meg mennénk métázni, ha a többiek is benne vannak.
-Yes. Semmiért nem hagynám ki.
-Haver, inkább beszélj angolul, mert oltárira szar a kiejtésed!-oltotta le Arnold.
-Na te meg kuss, kisebb vagy nálam-vágott vissza Sebastian.
-Két nappal baszd meg, két nappal! Az nem is számít különbségnek.-akadt ki a bátyám.
-Arnold, vigyázz a szádra! Dina is itt van te ütődött vadbarom.
-Bocsi..... Mindegy. Akkor holnap megyünk métázni?
-Persze-mondták egyszerre többen is.
     Hogy hogy eszik egy teljes focicsapat? Mi ezt is megoldjuk. Mindenki ott foglal helyet, ahol kapja. Székeken, kanapén, akár földön is, hisz mit számít? Az a legkisebb gondja az embernek, hogy hol ül, ha kaja van a kezében és azt is tudja, hogy az íze mennyei. Szeretek enni, nem is kicsit, viszont a legjobb, hogy nem látszik rajtam. Egyszerűen ilyen a testalkatom. Persze az is segít, hogy edzésen kívül úgy kb. 10-15 kilométert szaladok, na meg napi rendszerességgel passzokat gyakorlok meg kapura rúgok. Na meg aztán ott van a méta is, amit úgy heti legalább három alkalommal űzök. S ha ezek nem lennének, akkor is van egy nyolc éves húgom, akit naponta legalább egyszer meg kell kergetnem valamiért. Sőt egy bátyám is, aki után bár kevésbé futok, de azért néha utána is. S ha már itt tartunk: kaptam egy SMS-t:

     Elmosolyodtam, s Bence is. Persze, egyáltalán nem volt feltűnő, hogy az egész helységből csak mi nyomkodjuk a mobilunkat. Egyáltalán nem. Meg aztán az sem, hogy egyszerre mosolyodunk el. Csakis ez lehet az oka, hogy Arnold, aki közel ült hozzám, kikapta a kezemből a telefont és elrohant vele. Feltehetőleg az volt a szándéka, hogy elolvassa, s utána elmondja a teljes csapatomnak a tartalmát. Na, de azt lesheti! A csapatom nem tudhatja meg, hogy mennyire csajos vagyok. Végül is, most sexy-ztem le egy pasit, ami tök gáz. Rohantam Arnold után, ahogy csak bírtam. A kertben utol is értem és rávetettem magam. Kicsit összeverekedtünk, de a végén kicsavartam a kezéből a telefont.

-Basszus Viki! Ez fájt! Tudjuk, hogy kemény vagy, meg minden, de azért ennyire nem szoktál bedurvulni. Mi van abban a kibaszott SMS-ben, hogy úgy viselkedsz, mint akinek az élete függ tőle?

-Semmi közöd hozzá. Az én SMS-em és az én életem.-fordítottam hátat neki, de a csapattal találtam szembe magam. Kérdőn néztek rám.

-Nektek meg mi a fasz bajotok van?-kérdeztem kulturáltan.

-Baszd meg Szöszi! Az oké, hogy nem mondod el mi van abban az SMS-ben, de az már gáz, ha a kapitányunk verekszik-mondta Máté komolyan. Gáz van, ha Máté komoly, mer ő amúgy sosem szokott az lenni.-Mi lesz, ha következőkor a pályán történik meg?

-Jó, megértettem! Amúgy meg felmentem a szobámba, ha valaki utánam mer jönni, az halott ember.-jelentettem ki, majd visszamentem a házba.

     Bömböltettem a jó öreg Beatles-t és közbe a párnámat ütöttem, remélve, hogy attól majd lenyugszom. Kezembe vettem egy könyvet, de sehogy sem kötött le, pedig imádok olvasni! Ez lehet a világ vége, gondoltam, mikor az ember már ahhoz sem érzi elég erősnek magát, hogy olvasson.

Ekkor pedig kopogtak az ajtómon, s azt hittem, ott helyben felpofozok valakit!

-Nem meg mondtam, hogy hagyjatok békén? Ki a fasz vagy?-ordítottam ki.

-Kérlek, Viki, engedj be!-hallottam Dina vékonyka hangját, mire egyből kinyitottam az ajtót és hagytam, hogy a húgom elfoglalja az ágyamat.

-Mi a baj Dina?-néztem szomorú arcára.

-Azok a srácok verekednek lent. Nem akarom, hogy verekedjenek!-kezdett el sírni.

-Kik verekednek, húgi? Ugye nem a képzeletbeli barátaidról beszélsz megint?

-Nem, dehogy!-háborodott fel-Bence és Dorián egymásnak estek.

-A francba! Maradj itt, mindjárt jövök, csak le kell állítanom őket, mert ha nem, akkor laposra verik Bencét-rohantam ki az ajtón, egyenesen le a nappaliba.

-Ti meg vagytok húzatva?-álltam be kettejük közé, mire abbahagyták egymás püfölését-Komolyan egy nyolc éves gyerek előtt kezditek el összeverni egymást?! Dina sírva jött fel hozzám! Mondjátok, mi bajotok van mégis?!

     Végignéztem a két srácon. Dorián látszólag teljesen rendbe volt, így nem is időzött rajta sokat a tekintetem. Bence pedig megverette magát! A hülye idiótája, gondolhatna rá, hogy Dorián két évvel idősebb nála és nem mellesleg erősebb is! A srác ajka behasadt és ömlött belőle a vér, de ez még korántsem nézett ki olyan rosszul, mint a felhasadt szemöldöke, ahonnan a vér lefolyt és beterítette a fél arcát. Ezek a srácok megölnek egy nap!

-Le akarunk váltani téged!-kezdett bele Máté, mire Dorián is egyetértően bólintott.-Most van az a helyzet, hogy a csapattársaid is a te példádat követik. Te verekedtél, így Dorián és Bence is megengedte ugyanezt magának.

-Jó, lássam, kiknek nem kellek?-egyből hat kéz emelkedett a magasba: Dorián, Máté, Patrik, Ábel, Dániel és Ádám.-Jó, ez a fél csapat, tehát holnap odamegyek az edzőhöz és felmondok a posztról. Te pedig!-mutattam Bencére-Hogy engeded meg magadnak, hogy Dina előtt verekedj? Ő még csak egy gyerek! Azt hittem, ennél azért több eszed van!

-Ahogy mondod Viktória!-még soha életemben nem hallottam tőle a teljes keresztnevem-Mert te olyan tökéletes vagy! Én legalább téged akartalak védeni, míg te csak a méltóságodat. Tehát kinek is volt itt jobb indoka verekedni?-kérdezte, majd lelépett és vissza se nézett.

     A nap további részében senkihez sem szóltam. Arnold úgyis haragudott rám, Basti folyton csak csalódott pillantásokkal illetett, Dina pedig eltűnt, mire én visszamentem a szobámba. Tényleg csodás nap volt, mit is mondhatnék...

1.A nagy válogató

     Reggel a telefonom csengőhangjára, a She's a Rebel-re ébredtem. Fú, de ideges voltam! Azt hittem, szétverek valamit. Kezembe vettem a telefonom, s kinyomtam, rá se nézve, hogy ki hív. Egy perc múlva megint csöngött. Akkor sem vettem fel, csak kinyomtam. Amikor harmadszorra is elindult a zene, egy durva mozdulattal felvettem.
-Mi a franc bajod van?-szóltam bele, vagy inkább ordítottam.
-Szia neked is!-szólt bele nyugodtan Bence, már megszokta a reggeli hangulatom.
-Bocsi, ismersz. Nincs túl jó hangulatom reggel. Főleg, hogy VALAKI felköltött.-Erre felröhögött.
-Na persze! Csak azért hívlak amúgy, hogy ha nem vagy itt fél óra múlva, akkor az edző szétrúgja a segged. Tudod, a kapitánynak nem illik késni a válogatóról. Végül is tudod, hogy nem kezdjük el nélküled.
-Baszd ki! Hogy az anyámba nem keltem fel az ébresztőre? Mindegy, tizenöt perc és ott vagyok.
-Oké, akkor látlak.
     Az első cuccot felvettem, ami a kezembe akadt, majd benyitottam a mosdóba. Miután végeztem, rohantam, ahogy csak tudtam és reménykedtem, hogy az edző jó kedvében van. Mikor beestem a pályára, már kész voltam. Hat megállónyit szaladtam, úgy, hogy egyáltalán nem voltam fitt, mert nyáron alig mozdultam meg, csak néha jártam el focizni meg métázni.
-Miért is vártunk egy csajra?-suttogta az egyik gólya a másiknak, vagyis azok kellett legyenek, mert nem ismertek.
-Ez a csaj, véletlenül a csapat kapitánya-szóltam rá, mire behúzta a nyakát.
-Bocsánat edző bá! Elaludtam, de többé nem fordul elő.
-Remélem is!-végignézett rajtam-Mi a franc ez a sok karkötő, hová készültél?-förmedt rám.
-Sajnálom, de tegnap buli volt, s még nem vettem le.
-Jó, akkor vedd le most!
     Engedelmesen levettem, majd vártam, míg az edző elégedetten bólint. Egyből egy súlyos valami érkezett a hátamra. Istenem, hogy én egyszer megölöm azt a kölyköt!
-Bence szállj már le rólam.-mondtam, s mikor végre leszállt, két puszival köszöntöttem.
-Te most komolyan az egyik kedvenc pólódban akarsz focizni?-nézett rám.
-Faszomba! Nem néztem mit veszek fel, nincs nálad egy plusz póló?
-Viktória ugye nem káromkodik?
-Nem edző bá-válaszolt helyettem Bence-De van. Tudod hol a cuccom, indulj, s gyere gyorsan.
     Éreztem, hogy az edző tekintete lyukat éget a hátamba, de mégsem focizhattam a Green Day-es pólómban! Bementem a fiúöltözőbe, lenyúltam a pólót, s már öltöztem volna át, mikor éreztem, hogy valaki néz. Egy srác ült a szemben lévő padon. Rábámultam.
-Te meg mit keresel itt?
-Én kérlek szépen, elkéstem, s bejöttem átöltözni. Az a kérdés, hogy te mit keresel itt. Tudtommal ez egy fiúöltöző.
-Jól tudod, csak lenyúltam egy pólót, hogy ne kelljen ebben fociznom.-mutattam magamra-Te meg menj ki a pályára, mert ha utánam érsz ki, akkor startból nem kerülsz be.
-Mért is? Miért függne az tőled?-röhögött.
-Mondjuk mert több befolyásom van mindenkinél az edzőt kivéve. Én vagyok a csapatkapitány baszd meg!-leakadt, de nem csodálom.
     Mikor újra kiértem, odasúgtam Bencének:
-Más pólót nem hozhattál volna? Ez abszolút pasis, s emellett kétszer akkora is, mint én.
-Örülj, hogy volt ez is. Ne szekálj már, elégedj meg!
-Kezdjük!-fújt bele az edző a sípjába-Három próba szerint pontozunk! Az első a szaladás. A negyvenegyből itt kiesik a tizenegy utolsó. Húsz kör a pálya körül! Ti is, attól még hogy bent vagytok a csapatba-nézett ránk, mi meg fájdalmasan feljajdultunk.
     Ötödik lettem, s az előttem lévő három is a csapatból volt, viszont az első! Az anyjába bele, az öltözős srác volt. A második próbánál kiestek tizenhatan. Passzolás és kapura rúgás volt. Nem értem, egyesek miért jelentkeztek, ha egyik sem megy nekik. Ekkor jött az utolsó kör.
-Csapatokra osztalak, s együtt játszotok négy-négy csapattaggal. Figyelem a stílusotokat és a taktikátokat, a végén kiválasztok egyet, aki a legjobb volt. Első csapat-nézett a lapjára-Antal, a két Dán és Szép, Csernátonival, Kossuthal, Péterrel, Fehérrel, Molnárral, Pállal és Tanával. A másik pedig: a többi válogatós és Máté, Pállfy, Német meg Forgács. Szép és tisztességes játékot akarok. Az első csapat kapitánya természetesen Antal, a másodiké meg legyen mondjuk...Forgács.
-Szétnyomunk Viki!-ordította Augusztusz.
-Azt csak hiszed Guszti! Hozzám majd ne gyere sírva, mikor kikaptok-mosolyogtam rá.-Amúgy ti vagytok a felső nélküliék, mert értelemszerűen én nem lehetek abban a csapatban.
-Valahogy gondoltam, Szöszi.-röhögött, miközben megmutatta a világnak kockás felsőtestét.
     Csak félidős játékot játszottunk, vagyis 45 perceset. A 44. percben egyenlő volt az eredmény. Elvettem a labdát Izidortól, s már csak egy kicsi hiányzott, mikor valahogy bekerítettek. Sikerült lepasszolnom Csernátoninak (öltözős srác), aki egy szép gólt rúgott. Megnyertük! Nem sok különbséggel, de sikerült győznünk, s ez a lényeg. A válogatósokat felsorakoztatta az edző, majd elmondta azt a szöveget, amit minden válogatón elmondott eddig, legalábbis a többiek szerint, de annyi biztos, hogy tavaly nekünk is ezt mondta:
-Jók voltatok az egészen. Egyesek jobbak, mint mások, de ez nem feltétlenül a ti hibátok. Ez tehetség kérdése. Ez a tehetség kinek megadatott, kinek nem. Sajnos csak egyetlen személyt tudok bevenni a csapatba. Úgyhogy lássuk, ki érte el azt a pontozást, amely a bekerülést jelenti számára.-Innen még csak a dobpergés hiányzott, mert máskülönben mindenki izgult, esküszöm, hogy még én is.-Aki a legtöbb pontot elérte, vagyis a harmincból huszonkilencet-basszus, tavaly is ennyi volt a legjobb, a srác egyelő velem-az nem más, mint Csernátoni Kristóf. Gratulálok fiam, benne vagy a csapatban. Sajnálattal közlöm viszont, hogy a három csere továbbra is csere marad, mert Kristóf jobb nálatok. Köszönöm, mindenkinek, hogy itt volt, illetve ha év közben megüresedik egy hely, akkor felhasználom a pontozásaimat. Mehettek öltözni.
     Bementem a lányöltözőben, ahol tök egyedül voltam. Ezt utálom abban, hogy lány vagyok. Míg a többiek röhögve beszélnek és sztorizgatnak, én egyedül kell üljek, s nincs kihez szóljak. Csak a pólót vettem át, mert sosem hordok magammal egyebet. Mikor kiléptem az öltözőből, észrevettem, hogy a pályán hagytam a karkötőim. A fiúk pedig már vártak rám.
-Ööö....Srácok, jövök mindjárt.
-Ne már Szöszi!-mondta Izidor-Mi van már megint?
-A pályán hagytam a karkötőimet. És mielőtt megszólalnál, igen, kellenek.
-Majd hozom én-mondta Bence-Hamarabb visszaérek, mert ha téged elkap az edző, akkor holnap sem szabadulsz. Induljatok, mindjárt jövök.
-Köszi Bencus, ugye tudod, hogy imádlak?
-Persze Szöszi, hogyne tudnám?
     Imádom ezeket a srácokat, de tényleg. Bármit megtennének értem, s nem is azért, mert lány vagyok, hanem szimplán csak azért, mert jó haverjuk vagyok. Az is biztos, hogy szívatjuk egymást ezressel, de attól még erősebb lesz a kapcsolatunk. Nem tudom, mi lenne velem, ha egy olyan suliba kerültem volna, ahol nem vesznek be a focicsapatba. Istenem, még a gondolattól is írózom.
-Hé, Viki, minden oké veled?-suttogta Filip, mert a többiek semmit nem vettek észre.
-Persze, csak nem tudom, mi lenne velem nélkületek-mosolyogtam rá.
-Valószínűleg egy másik suliban ülnél és körülrajonganának téged a srácok-röhögött.
-Ja, csakis, csakis ez lehetne Fili-röhögtem már én is.
     Láttam, amint Kristóf készül elmenni. Nem hagyhattam, most már ő is a csapatom tagja, csapattársat pedig nem hagyunk ki a buliból.
-Hé, Kristóf-megfordult-Nem jössz velünk? A srácok jönnek hozzám, téged is szívesen látunk.
-Nem, bocsi, dolgom van, de majd máskor élek a lehetőséggel.
-Ahogy gondolod-vontam meg a vállam.-Nem mondta az edző, de holnap suli után edzés, ne felejtsd el!
-Oké.
-Hé, Viktória drága, mióta tájékoztatod az embereket mindenről ilyen részletesen?-vigyorgott rám sokat tudóan Máté.
-Mi van?-néztem rá értetlenül, mert tényleg nem tudtam, miről van szó.

Prológus

     Mi a baj azzal, ha egy csaj focizik? Véleményem szerint semmi. Ha tőlem függne, akár csapatkapitány is lehetne. Ismerek is egy ilyent: engem. Csatár vagyok a Szent István Gimi focicsapatában, a Gyilkos Kacsákba. Igen, tudom, a név tök gáz, de nem lehet lecserélni, mert már harminc éve ez a suli csapatának neve. Bár tényleg olyan gyilkosok voltak, mint egy kacsa, ha nem még kevésbé. Egész addig nem nyert ez a csapat meccset, amíg én be nem kerültem és nem lettem kapitány. A csapat eredetileg minden évben vegyesnek volt meghirdetve, viszont sosem ment el egy lány sem a válogatóra. Én lettem az első lány focista a csapatban és egyben kapitány is. Valljuk be, míg én nem akadtam ki a csapat bénaságán, senki sem vette komolyan a versenyt. Tavaly viszont másodikok lettünk az országos gimis összecsapáson. Nem nagyképűségből mondom, de most mit tagadjam, ha egyszer ez az igazság? Azért változtattam meg a csapatot, mert a foci számomra mindennél fontosabb. A pálya az egyetlen hely, ahol igazán otthon érezhetem magam, ahol teljesen magam lehetek.
     A csapat annyira hozzám nőtt egy év alatt, hogy az hihetetlen! Még az is fájt, amikor év végén egy hely megüresedett, mert elment az akkor tizenkettedikes Edu. Mindenkivel jól egyezek, sőt! Olyan jóban vagyok velük, mint senkivel. A szívás csak az, ha focizol, hogy mindenki csak haverként tekint rád. Ez van. Ezzel még együtt tudok élni. Persze kellenek a csaj haverok is, végül is csak lány vagyok. Nekem három is jutott, olyanok, akik bár nem szeretik a focit, mégis kijönnek minden meccsemre és támogatnak, amiben csak lehet.
     Ebben az évben egy helyre fognak pályázni ki tudja hányan. Kemény lesz nekik. Emlékszem, hogy tavaly én is negyvenkét másik személlyel versenyeztem a bejutásért, csak akkor annyi volt a különbség, hogy hat helyre voltunk annyian. Hát, mit mondjak egyebet? Sok sikert a jelentkezőknek, mert sem én, sem az edző nem fogja kímélni őket.